III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

01.

Úgy éreztem mintha a hullámok továbbra is elgyengült testem dobálásával és rángatásával lettek volna elfoglalva, mintha jobb szórakozásuk nem akadt volna annál, minthogy engem az eszméletvesztés legmélyebb pontjára lökjenek, míg a jéghideg cseppek fájdalmas burokként fogták körül tehetetlen tagjaim. Mint mikor az ember egy családi nyaralás közben kijön a strandvizéből, s még derekán érzi a hullámok lágy ringatását, noha már a parton törölközik. Hasonlót éreztem, csak sokkal intenzívebben, s fájdalmasabban, elvégre a hullámok egyáltalán nem kegyelmeztek nekem. Ráadásul majd meg fagytam a hideg szél simogatásától, s bármennyire is próbáltam mozgásra bírni tagjaim azok makacsul mellettem maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy a hidegtől.

- Hé... – Hallottam meg egy halk, noszogató hangot magam mellől. Hosszú percekig nem tudtam rá reagálni, csak hallgattam a fiú keltegető, talán kissé aggódó hangját, miközben mellettem mocorgott, s meleg ujjait olykor a nyakamhoz érintette a pulzusom után kutatva. – Ébredj – kérte. Érezni lehetett a hangjából, hogy nem igazán tudja hova tenni a helyzetet, miközben egyik kezével a fejem alá nyúlva kicsit megemelt, aminek hatására a tüdőm fellélegezhetett, s én hatalmas fuldokló, köhögőrohamba kezdtem.

Csak pár pillanat volt az egész, amíg én oldalamra fordulva köhögtem, s tekintetem elhomályosult az erőlködéstől kiszökött könnyeimtől. A világ forgott körülöttem, a fejem ijedten zakatolt, miközben minden tagom fájt és zsibbadt. Képtelen lettem volna megtartani magam, ha az idegen nem nyújt támaszt fuldoklásomban.

- Hé, minden rendben? – kérdezte gyengéden, segítőkészen, ami egy kicsit meglepett, elvégre nem ismertem őt, legalábbis ahogy felnéztem kissé még kisfiús, de már férfiasodó vonásaira, bronzos bőrére, szép ívű, vastag ajkaira egyáltalán nem volt ismerős. Biztos voltam benne, hogy semmi közöm a sráchoz, főleg mikor tekintetem összeakadt az övével. A barna íriszek hosszú másodpercekre elnyeltek, tompították tagjaim fájdalmát, minden kavargó gondolatot a fejemben, miközben arra próbáltam rájönni, hogy milyen érzelmek is sorakoznak fel ellágyult, rémült tekintetében, amíg én ismét erőmet vesztve visszahanyatlottam az öntudatlanságba.

A melegséget sugárzó barna szemek emléke egész idő alatt előttem lebegett, s mintha bármelyik pillanatban képes lett volna még mélyebbre nyelni a sötétségben. Az egész olyan furcsa volt, miközben a mellkasom feszült, szúrt égetett, s közben némi melegséget árasztott magából. Nem tudtam volna rájönni, hogy mi történik körülöttem, miközben az öntudatlanság homályában lebegtem és hagytam regenerálódni magam.

Nem tudom mennyi idő lehetett, milyen nap vagy mióta feküdhettem teljesen eszméletemet vesztve ott ahol. Ugyanis, mikor kezdtem magamhoz térni egy apró szobában találtam magam.

A halvány bézs színű falakon egyszerű, fa keretes képek díszelegtek, nem messze majdnem egyből az ágy végében egy komód volt, s az ággyal párhuzamosan egy íróasztal kapott helyet hatalmas rendetlenséggel rajta.

A felettem lévő ablakon halványan besütött a ködös idő pár napsugara, ami megvilágította a levegőben szállingózó, mozdulataimra felkavarodó porszemeket.

A fejem még mindig fájt, s a tagjaim is izomláztól zsibbadtak, noha úgy tűnt ez a legkisebb bajom. Legalábbis ahhoz képest biztosan, hogy fogalmam sem volt róla, hol lehetek.

Bizonytalan mozdulatokkal löktem le magamról a gondosan rám terített takarót, mire még a hideg is kirázott a hirtelen rám zuhanó hideg levegőtől, addig fel sem tűnt, hogy a takaró milyen melegnek és biztonságosnak tűnt az ismeretlen helyiségben.

Akadozó, lassú mozdulatokkal közelítettem meg a behajtott ajtót, ami végül nyikorogva engedelmeskedett akaratomnak, így több rálátást kaptam a lakásra.