III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

03.

Bármennyire is reménykedtem benne, hogy az alvás kicsit lenyugtat majd és helyrehozza összezavarodott közérzetem az éjszaka felét azzal töltöttem, hogy jobbra-balra forgolódtam és próbáltam kiűzni a Jacob által mesélt legendákat és azok igazságtartalmát. Valahányszor elismételtem magamban, hogy ezek csak mesék és badarság lenne hinni bennük valami mindig meggátolt abban, hogy ezt teljesen elhiggyem. Egy kis hang bent suttogott a tudatalattimban, s felidéztette velem a fényképet és a jelenpillanatban teljesen idegen férfit, aki amúgy közel állhatott hozzám valamiért. Mi közöm lehet hozzá? Miért vörösek a szemei? Miért illik rá minden jellemzés, amit Jacob mondott a hidegekről? Vámpír lenne? Léteznek? És ha csak jelmez és fölösleges ezen agyalnom? És ha olyan fontos szerepet játszhatott az életemben akkor végül is keresnie kell engem, nem? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok kavarogtak szüntelenül a fejemben, míg végül elnyomott az álom és elgyengülten mélyedhettem a gondolatoktól mentes álmokba, melyek csak egy kis ideig hoztak megváltást. Mintha a rossz előérzet utat tört volna magának álmaim burkán, egy kis résen beszökött és nem hagyott békén.

Egy várban lehettem. A falak között megpihent félhomály hosszú ideig vezetett végig a folyosókon, amiknek úgy tűnt sosem lesz vége, miközben én magabiztosan, megállíthatatlanul lépdeltem megérzéseim szerint a kijárat felé. A cipőm halkan kopogott a talajon, miközben tekintetem olykor-olykor megakadt egy-egy réginek tűnő festményen, melyek többségén három alak szerepelt fekete csuklyában és ijesztően érezhető tekintéllyel. A látványukra kirázott a hideg, amitől csak még gyorsabban szedtem a lábam, miközben szívem a fülemben dobogott és számoltam magamban az elmúló másodperceket abban bízva, hogy hamarosan a folyosó végére érek, de semmilyen ajtó vagy ablak nem mutatta, hogy milyen messze lehetek a célomtól.

- Ott van! – szólt nem messze tőlem egy idegen, hidegen csengő női hang. Szavaira összerezzentem, s még gyorsabb iramot diktáltam lábaimnak, amiből végül futás lett, miközben ők szorosan loholtak a nyakamba. Menekültem, s nem is akármilyen sebességgel. Mintha a lábam nem is érintette volna a talajt, könnyűnek és kecsesnek éreztem magam, de a halálfélelmemet nem tudtam legyőzni. Az egészen a csontomig mart, míg agyam sebesen kattogott valamilyen megoldás után.

- Hé...Lily! Lily... – szólongatott valaki. Egy cseppet sem álmomba illő hang, melynek tulajdonosa végül kizökkentett az öntudatlanságból, s értetlenül, talán némi rémülettel az arcán figyelte, ahogy magamhoz térek és újra csekkolnom kell magamban, hogy hol is vagyok. – Jól vagy? – kérdezte.

- Persze – leheltem még mindig kábultan, rémülten. Újra és újra felvillant előttem a véget nemérő folyosó, miközben az adrenalin szintem megugrott és sok mély levegő kellett ahhoz, hogy lenyugodjak. – Csak rosszat álmodtam – tettem még hozzá, bár sokkal inkább magamnak szántam a szavaim, mintsem Jacobnak.

- Mit álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem lényeg – ráztam meg a fejem. – Nem fontos – ismételtem.

- Rendben – mondta végül, mikor látta, hogy fölöslegesen faggatna, nem mondanék semmit. – Csak egy álom volt – nyugtatott meg halványan elmosolyodva, ami megnyugtatott. Valami érthetetlen ok miatt jóleső érzés árasztott el valahányszor rám mosolygott vagy kezét az enyémre rakta, biztonságot adott és lehűtötte idegeim.

- Hány óra? – kérdeztem végül. Az időérzékem még mindig nem működött valami jól, s elképzelni sem tudtam, hogy milyen napszakban járhattunk.

- Tíz lesz pár perc múlva – felelte. – Aludni akarsz még? – kérdezte.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Úgy sem tudnék – húztam el a szám. Igazából tudtam volna még aludni, hiszen az éjszaka folyamán nem sok nyugodt percem volt, de nem akartam visszaaludni, féltem attól, hogy esetleg az álmaim visszatérnek, s nem lesz velem Jacob, hogy felriasszon belőlük.