III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

06.

Hosszú percekig csak hallgattunk, miközben a csillagokat bámultuk. Mellkasom emelkedése zavarom elmúltával az ő ütemére lassult, pedig nagyon igyekeztem nem rá figyelni, nem arra, hogy miként dobban szívének ritmusa vagy hogy mennyire nyugtató mellette feküdni, s érezni a belőle áradó melegséget. Nem csak fizikailag, de lelkileg is.

- Szóval ráharaptam, hogyan végeznél magaddal? – kérdezte hosszú percek múltán. Hangjára kicsit összerezzentem, mikor felébresztett a gondolataimból, s meg is borzongtam a belőle áradó rekedtség hallatán. Rá kellett jönnöm, hogy szerettem a hangját, jó volt őt hallgatni vagy belefeledkezni a nevetésébe.

- Megöletném magam – feleltem végül eltűnődve. Fogalmam sem volt róla, hogy kivel vagy mivel, de az a halovány érzés, ami a mellkasomban motoszkált folyton ezt súgta, mintha régebben is tudtam volna, hogy így vetnék véget az életemben.

- Kivel? – értetlenkedett. Éreztem a hangjában, s a belőle áradó érzelmekből, hogy nem tetszik neki ez a téma, de nem bírt a kíváncsiságával.

- Nem tudom – vontam vállat annyira, amennyire ez fekvőhelyzetben lehetséges volt. – Miért te mit csinálnál? – kérdeztem, mire halványan elmosolyodott. Valami láthatólag nagyszerűen szórakozott, miközben gondolataiban kutakodott, s egyre inkább elkomorodott. Barna szemei az égre meredtek, kissé még gyermekded vonásai megkomolyodtak, s végül válaszolt;

- Megöletném magam – ismételte szavaim, ami eléggé meglepett, így nem érte meglepetésként, hogy rákérdeztem ennek okára; – Nem tudom – felelte, de azért folytatta. – Könnyebb lenne.

- Hogy érted? – kíváncsiskodtam tovább, mire elvigyorodva rám emelte tekintetét, de nem volt hajlandó válaszolni.

- Sok kérdezel – állapította meg.

- Kövezz meg érte, ha gondolod – vágtam vissza, mire csak felnevetett és megrázva a fejét újra a felhős égre pillantott.

A némaság újra közénk állt, de egyáltalán nem volt kínos vagy nyugtalanító. Rá kellett döbbennem, hogy Jacobbal még ebben is van valami nyugtató, ami miatt szívesen vagyok vele még akkor is, ha nem beszélünk, ha csak a gondolatainkba merülünk és egyszerűen csak vagyunk egymás mellett.

Újabb kérdések ezrei szánkáztak végig az agyamon. Mégis miért akartam leugorni? Miért ugrottam és honnan? Hol van az a hely, ahonnan származom, hol van az, akitől származom? Miért nem keresnek? Egyáltalán lehet valakim? Az a férfi az álmaimból és a fényképről? Továbbra sem tudtam, hogy ki lehet ő, de a kérdések csak gyűltek és gyűltek körülötte.

- Mindjárt megfagysz... – mormolta Jacob, s csak akkor tűnt fel, hogy majdhogynem teljesen magára húzott, miközben én még mindig remegtem. – Min gondolkodsz? – kérdezte, mikor megtalálva tekintetem próbált úgy tenni, mint aki nem veszi észre hirtelen jött zavarom, miközben mellkasán pihentem és egyenesen a szemeibe néztem. Természetesen nem kerülte el a figyelmem az ajkai szegletében megbújó mosoly, de legalább nem nevetett ki teljesen, miközben a szívem tripláját verte, s nem lepődtem volna meg, ha azt a gyors ütemet még ő is érzi levegővételei közben.

- Csak amin szoktam – vontam vállat. – Adj ötletet – kértem. – Miért lenne okom leugorni a tengerbe? – kérdeztem. Egy idő után cseppet sem volt furcsa vagy szokatlan, hogy míg én mellkasán pihentem az indítékaimról ötleteltünk.

- Nem tudom... szórakozás, menekülés? – találgatott. – Mi van? Eszedbe jutott valami? – kérdezte, mikor utolsó szavára felkaptam a fejem és újra gondolataimba vesztem. Hirtelen ültem fel, miközben tekintetem a feketén habzó tengerre szegeztem, mintha csak egy hatalmas szakadékot próbáltam volna átugorni. Tudtam, hogy ott vannak az emlékeim, hogy egy kicsi kellene és mindenre választ kapnék, de nem tudtam átugrani az elém állított akadályt, ami miatt majd' megőrültem.