III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

14.

Az idő mintha lelassult volna vagy mintha meg is rekedt volna azokban a fájdalmas, gyötrő percekben, amíg felfogtam a dolgokat és tehetetlenül vergődtem gondolataim között.

Alex fontosabb volt nekem mindennél, mindig csak ő volt nekem, ő töltött be az életemben mindent; gondoskodó szülőt, védelmező testvért és kekeckedő legjobb barátot is. Ő volt minden, ami az életemből hiányzott, s most az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni a lehetőséget, miszerint elveszíthetem őt anélkül, hogy bármit is tehetnék.

- Nem – ráztam meg a fejem. A hangom remegett, a szívem vadul kalapált és még csak leplezni sem tudtam kétségbeesésem. – Alex! – szóltam rá a férfira. – Mondj már valamit, mondd meg nekik, hogy ezt nem tehetik – szipogtam. Szemem égették a könnyek, miközben úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki semmit sem tudhat a világ dolgairól. – Ellenkezz már az Istenért! – ordítottam rá, mikor egyre jobban felbőszített belenyugodott, higgadt tekintete. Nem, képtelen voltam beletörődni, hogy elveszik őt tőlem, s abba, hogy ő ezt ilyen nyugodtan hagyja.

Nem válaszolt, egy szót sem szólt. Egyszerűen csak átölelt és szorosan magához szorított. Lehelete ismét perzselte a nyakam és a fülem, ami miatt a sírás még inkább hatalma alá akart keríteni, pedig tudtam, hogy nem sírhatok. A Volturi nem láthat megtörtnek, gondoltam.

- Légy erős – kérte. Úgy éreztem, hogy karjai darabokra törnek, de nem érdekelt, csak visszaöleltem őt, miközben arcom a mellkasába fúrtam és mélyet szívtam mentolos, vaníliás illatából. – Ne lássanak megtörtnek, sose okozz nekik örömet – súgta.

- Tégy már valamit – könyörögtem. – Nem veszíthetlek el, téged nem! – leheltem. Csak mi hallhattuk a másik szavait, a Volturi pedig valamiféle jószívűség gyanánt, hogy lássuk, ők mennyire nem akarnak rosszat hagyta, hogy...hogy elbúcsúzhassunk egymástól.

- Lily, öreg vagyok én már – mosolyodott el fanyarul. – És nem hagylak magadra – sandított pár percre Cullenékre és farkasomra, aki továbbra is rendíthetetlenül ácsorgott nem messze tőlem, miközben figyelemmel követte minden mozdulatom.

- Alex... – leheltem feladóan, mire még inkább magához ölelt.

Reménykedtem benne, hogy ezek a pillanatok sosem érnek véget, hogy örökre az ölelésében maradhatok, de a percek mintha direkt kiakartak volna velem szúrni. Felgyorsultak és egyszerűen nem volt hatalmam a körülöttem történő dolgok felett.

Alex pár pillanatra Edwarda pillantott, miközben eleresztett és visszaindult a Volturihoz. Alig akartam elengedni a kezét, görcsösen szorítottam őt az utolsó pillanatig, míg végül aztán kiszakította magát hozzá képest gyenge fogásomból, s amíg vissza nem tért eredeti helyére nem is nézett rám.

Sötét szemeiből nem tudtam semmi mást kiolvasni, csak az irántam való szeretetét, amivel annyi eddig végtelennek tűnt éven át megajándékozott. Nem félt, nem idegeskedett, talán soha életemben nem láttam ennyire nyugodtnak, már-már szórakozottnak.

- Mi...? – kérdeztem volna, mikor Edward és Emmett könnyedén mellém suhant, mindketten egy-egy karom után nyúltak, mintha csak leakartak volna fogni, de hangom elhalt, mikor rájöttem, hogy ez nem is igazán érdekel. Semmi sem érdekelt.

- Olyan szomorú, ha szét kell szakítanunk egy ilyen erős és szerető családod – rázta meg a fejét Aro csalódottan. - De sajnos a munkánk nem mindig hálás kötelezettség.

- Biztos vagyok benne, hogy más megoldás is lenne! – szólalt meg hosszú idő múltán Carlisle, de szavai süket fülekre találtak. Senki sem tudott volna olyat mondani, amiből a Volturi nem magyarázza ki magát hatalmas színjátékok közepette.