III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

11.

Úgy éreztem, hogy lassan, de biztosan kezd minden egyenesbe jönni. Otthon éreztem magam a vegetáriánus vámpírok társaságában, akik mindenben segítséget nyújtottak nekem, miközben tényleg elengedhettem magam kicsit, hiszen ők sokkal régebbről ismertek, nem kellett visszafognom magam mellettük sem gyorsaságban, sem más vámpír képességemben. Kissé olyan volt, mintha újra éledtem volna, jobban beletemetkezhettem a múltamban, de Jacob újra és újra felszínre tört gondolataimban, amit persze nem bántam, csak aggodalommal töltött el a tény, hogy semmit nem tudok róla, vagyis hogyléte felől.

- Ne aggódj, nincs semmi baja – mosolyogta Edward, ami miatt legszívesebben fejbe vágtam volna, hiszen a többiek egyből tudták, hogy kiről van szó. Rosalie egy apró fintorral kísérte figyelemmel testvére szavait, míg Emmett már készült volna közbe szúrni valami csípős megjegyzést, de Jasper még idejében állította le a mackótermetű vámpír srácot.

- Borzasztó vagy – közöltem Emmettel, aki csak büszkén kihúzta magát, majd vállat vont.

- Amúgy hogyan viselte a kis kedvenced, hogy mi vagy? – kérdezte Rosalie, mikor nem tudta magában tartani rosszindulatú kérdését.

A szőke szépséggel alapjáraton nem volt bajom, mindig is barátnőmként tekintettem rá, s tudván, hogy milyen a viszonya a kétlábú szomszédaival nem igazán sértődtem meg szavain, illetve hanghordozásán.

- Jól – feleltem tömören. Lényegében tényleg nem okozott ez gondot közöttünk, hiszen nem nézett rám másként, nem változott meg velem kapcsolatban. Legalábbis nem rossz irányban.

- Ki gondolta volna? – horkantott Rosalie, mintha ennek olyan egyértelműnek kellett volna lennie.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül, de mielőtt a szőkeség megszólalhatott volna Edward leintette testvérét és makacsul témát terelt. Esélyem sem volt tovább kérdezősködni. Próbáltam ezt betudni Rosalie egyik szeszélyének, amit a farkasok váltottak ki belőle.

Tényleg úgy tűnt, hogy kezd minden helyre rázódni. Az életem fel vett valamilyen ütemet, már-már megszokottá váltak a nappalok, s éjszakák egyaránt, ám Alexet képtelen voltam kizárni a fejemből. Tudni akartam, hogy mi lehet vele, miként segíthetnék neki, de ötletem sem volt, hogy mitévő legyek. Legalábbis egészen addig, amíg egy Jacobbal való sétánk alkalmával Alice fel nem keresett telefonon zilált, frusztrált hangon.

Elképzelni sem tudtam, hogy a mindig vidám és talpraesett vámpírlányt mi rázhatta meg ennyire, így nem is késlekedtem, mikor Jacobbal a nyomomban átfutottam az erdőt, hogy mielőbb Cullenéknél legyünk, s választ kaphassak a kérdéseimre.

Mikor beléptünk a tágas, világos nappaliba, ahol az összes családtag felsorakozott szinte tapintható volt a feszültség és az idegesség, ami nem csak engem, de Jacobot is frusztrált. Éreztem a szorosabban ölelő, derekamon pihenő karjában azt a feszültséget, amit a többiek okoztak.

Jasper próbált mély, nyugtató levegőket venni, ha Edward nem kezd bele a beszédébe kezdtem volna megsajnálni szegény fiút, hiszen neki lehetett a legnehezebb ennyi érzelem közepette.

- Alicenek látomása volt – törte meg végül a csendet Edward. Arca komoly volt, gondterhelt. – A Volturi megtudta, hogy itt vagy – folytatta. – Ide tartanak.

- Ó, te jó ég – mormoltam elsápadva, mikor a szavak eljutottak a tudatomig. Látszólag sem én, sem Jacob nem szorultunk magyarázatra, mindketten tudtuk, hogy mit jelent, ha a Volturi látogatást tesz egy olyan nagy és összetartó klánnál, mint Cullenék, főleg ha azok még segítenek is egy szököttnek. Nekem.

- Ne aggódj, Lily, mindent megoldunk – próbált megnyugtatni Carlisle összeszedetten, pontosan olyan nyugalommal és hozzáértéssel, mint ahogyan beszélni szokott. A férfinak volt egy fajta tehetsége a beszédekben, mintha bármikor elküldhetne a fenébe, s te várnád, hogy indulj, ha ő vesz rá.