III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

05.

Kétségbeejtő volt, hogy bármennyire is próbálkoztam egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ki is vagyok valójában, mert a napok elteltével sem jutott eszembe semmi, s nem is kerestek. Az álmaim okozta hiányérzet pedig csak nőtt és nőtt, míg majdhogynem minden éjszaka zilálva és még több tucat kérdéssel riadtam fel álmaimból. Vagy inkább emlékeimből? Magam sem tudtam eldönteni, elvégre olyan képtelenségekről álmodtam, amik megrémítettek. Semmi logika vagy ésszerűség nem volt bennük, de egyik felem nem volt hajlandó hagyni magát, s makacsul állította, hogy álmaimnak talán mégis van valami mondani valója, ami segíthet, ami miatt törnöm kell a fejem szüntelen még akkor is, ha frászt hozom Jacobra vagy Billyre.

Hajlamos voltam napokig nem enni, amit nagyon is furcsálltak, de azzal még nagyobb okot adtam ijedtségükre, hogy annyira eltudtam feledkezni a külvilágról, hogy csak akkor tértem magamhoz, ha megráztak vagy jelentőség teljesebb jelét adták annak, hogy ott vannak előttem és a válaszomat várják.

Tényleg az őrület határát súroltam, miközben önmagamat próbáltam valahol nagyon mélyen megkeresni.

- Jake? – kérdeztem halkan, bizonytalanul, miközben beléptem az apró, alkatrészekkel és szerszámokkal felszerelt fészerbe.

- Itt vagyok a motornál – válaszolt, miközben kíváncsian kikukucskált a motor mögül. – Baj van? - kérdezte azonnal.

- Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem. Igazából nem csodáltam, hogy egyből rosszra gondolt. Az utóbbi időben olyannyira megtudtam lenni a saját gondolataimban, hogy fel sem tűnt a körülöttem zajló világ, s Jacobhoz is csak akkor szóltam, ha szükséges volt. Bele sem gondoltam, hogy megbánthatom ezzel a fiút... – Igazából... – kezdtem, miközben nem messze tőle leültem a sámlira és figyeltem, ami csinál. – Én csak sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyire...használhatatlan vagyok – nyögtem ki végül.

- Teljesen érthető – felelte, úgy tűnt eddig sem haragudott rám, de jólesett neki bocsánatkérésem.

- Miért vagy velem ennyire elnéző? – kérdeztem rá hirtelen, mire pár pillanatra a tekintete az enyémbe mélyedt, míg azon tűnődött, hogy mit is mondhatna. – Egyáltalán miért akarsz segíteni rajtam? – folytattam, nem bántóan vagy követelőzően, szimpla érdeklődéssel és tanácstalansággal a hangomban, elvégre bárhogy gondolkodtam ezen egyszerűen nem kaptam választ. Ezekre sem.

- Mert – felelte tömören, miközben vállat vont, s figyelte a reakcióm.

- Hát ez...nagyon...tömör válasz volt – állapítottam meg, nem zavart, hogy nem mondta el, elvégre nem volt jogom tudni, eleve azzal be kellett volna érnem, hogy törődik velem, de egyszerűen érdekelt.

- Majd egyszer elmondom, rendben? – kérdezte, míg tekintetét még mindig az enyémbe mélyesztette. Látszólag valamin nagyon vacillált magában, de nem makacskodtam.

- Rendben – mondtam. – Szóval...szoktál motorozni? – kérdeztem.

- Igen – nevetett fel, elvégre ez elég egyértelmű volt, főleg, hogy pár napja mondta is.

- Vigyél el egyszer – kértem lelkesen. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan jött ez a nagy lelkesedés, de vágytam a gyorsaságra, száguldozni akartam.

- Tényleg? – lepődött meg.

- Most mi ez a hitetlenkedés? – értetlenkedtem.

- Nem tudom – vont vállat. – Csak nem néztem ki belőled – mondta.

- Szerintem vannak dolgok, amiket még én sem nézek ki magamból – feleltem halkan felnevetve.

- Most – mondta végül ugyanolyan lelkesen, mint én. Először nem értettem, hogy mire gondolhatott, valamit leolvashatott az arcomról, mert még jobban elmosolyodott és fejével a motorja felé bökött. – Menjünk most – ismételte.