III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

07.

Alig kaptam levegőt, mintha a tüdőm tényleg teli tódult volna sós vízzel, amit szinte számban éreztem, ahogy zilálva próbáltam tudatosítani magamban, hogy csak álmodtam, s a hozzám csapódó könyörtelen hullámok csak képzeletem szüleményei.

- Lily, Lily.. – ismételgette a nevem Jacob az ágy szélén ülve, mind két karomat fogva, hogy feltudjon ébreszteni álmaimból, amiből csak nagy nehezen voltam képes teljesen kiszakadni.

Zilálva pillantottam a sötétség ellenére is tisztán látható, barna szemeibe, melyekbe aggodalom és némi fáradtság ült, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy semmi bajom. – Csak egy álom volt, ne félj – kérte álmosságtól rekedtes, borzongató hangon.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek – motyogtam, miközben felültem és próbáltam rendszerezni gondolataim. Képek villantak elő az álmomból, amik megnehezítették a józan gondolkodást. Így is végtelennek tűnő kérdéseim csak bővültek, ahelyett, hogy végre valamire választ kaphattam volna.

- Ne butáskodj, nem baj – mondta kedvesen, akaratlanul is végig simítva rémektől kipirult arcomon, ami egyszerre nyugtatott meg és pezsdítette fel amúgy is sebesen száguldozó vérem. – Mit álmodtál? Vagy megint nem mondod el? – kérdezte talán némi csalódottsággal a hangjában, elvégre már megszokhatta, hogy efféle képtelen, őrültségnek tűnő álmaimat sosem voltam hajlandó vele megosztani.

- Mi vagy ki az a Voltera? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva az ő kérdését, mire szemei meglepettségről és még nagyobb aggodalomról árulkodtak. – Tudsz valamit? – kérdeztem makacsul, hiszen ahogy végig néztem álmosságtól ugyan nyúzott arcán láttam rajta, hogy nem éri idegenként ez a név.

- Ismerős – vont vállat, s láttam, hogy erről többet nem akar beszélni. – Miért? Mit álmodtál? – kérdezte.

- Valakik elől futottam, fekete csuklyájuk volt és teljesen berezeltem tőlük, aztán a tengerbe ugortam és egy idő után teljesen kimerültem... – magyaráztam zavartan. Nem igazán volt tiszta az álmom, így nem lepődtem volna meg, ha Jacob sem ért belőle egy szót sem, de fele annyira sem volt értetlen, mint amennyire én annak éreztem magam.

- Majd kiderítjük – mondta végül, miután többször is átgondolta, hogy mit mondjon. Kételkedtem a szavaiban, valami nem hagyta, hogy teljesen higgyek neki, de nem említettem meg neki, hiszen láttam mennyire fáradt.

Gondolataimból végül hangos farkas üvöltés rázott fel, ami hallatán a félelem villámcsapásként hatolt át a porcikáimon, miközben ijedten összerezzentem és próbáltam kizárni fejemből az ijesztő vonyítást, ami még mindig számomra érthetetlen okokból rémülettel és félelemmel töltött el.

- Csak farkasok, nem bántanak – szólalt meg ugyanolyan lágysággal és kedvességgel, mint mikor egy szülő próbálja rávenni gyermekét arra, hogy az első iskolanapján betegye a lábát a terembe és megismerkedjen az osztálytársaival. Csalogató volt és kedves.

- Én tudom, de nem tudom... – makogtam, s szavaimat hallva akaratlanul is felnevettem, amit az ő jókedvűbb mosolygása követett.

- Próbálj elaludni, holnap fáradt leszel, ha így haladunk – kérte, miközben bizonytalanul felállt a helyéről és megindult az ajtó felé.

Az agyam ide-oda kattogott a lehetőségek és a következmények között, s csak nagy nehézségek árán tudtam megszólalni ezzel maradásra bírva őt. Ahogy a szavak elhagyták a szám egyszerre meg is bántam a dolgot, miközben reménykedtem, hogy nem nevet ki vagy rontottam el valamit ezzel a kapcsolatunkban.

- Jacob... – motyogtam. Kérdőn fordult vissza felém, miközben a folytatást várta. – Ne értsd félre..szóval én nem azért...hanem...szóval – makogtam össze-vissza, éreztem ahogy az arcom egyre inkább pirosba borult, ami láttán ő halványan elmosolyodott és biztatva nézve szemeimbe kérlelt, hogy végre befejezzem mondatom; – Nem maradnál itt? – nyögtem ki végül.