III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

10.

Az egész elképzelhetetlennek tűnt, de igazából ennek nem is kellett volna meglepnie. Ahogy rájöttem az egész életem hihetetlen és irracionális volt, mégis átlagos és normális. Számomra. Ahogy visszaemlékeztem életem fontos pillanataira vissza kaptam önmagam, az életem, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint eddig. Mindenesetre nem panaszkodtam, legalább tisztában voltam vele, hogy honnan jöttem és merre tartok. Legalábbis halványan körvonalazódott bennem az elképzelés, hogy ezek után mitévő legyek. Meg kellett mentenem Alexet. Ahogy megkaptam az eddigi idegennek, mégis ismerősnek tűnő férfi kilétét iránta való szeretetem és ragaszkodásom újult erővel szakadt rám a bűntudattal és a hiányával együtt. Vissza akartam őt kapni, törleszteni azt a számlát, hogy ő ismét saját maga előtt tartva érdekeim megmentett a már évtizedek óta tartó létezésemből a Volturinál. Segíteni akartam neki, vissza akartam őt kapni és ott folytatni az életünket ahol egykor félbeszakadt. Félelemmel töltött el a tudat, hogy nem tudok róla semmit, hogy él-e még vagy a Volturi végzett vele miattam.

A rengeteg újdonság és információ hatására kimerültem, gyengének és fáradtnak éreztem magam, amit a többiek természetesen megértettek, s inkább hazaküldtek Jacobbal együtt, hogy ki pihenhessem magam azzal a céllal, hogy holnap végre használható leszek.

Az indián fiú a nap további részében nem igazán volt hajlandó beszélni velem, ha nem volt muszáj. Leginkább a gondolataiba merült, noha ténylegesen nem mutatta, de éreztem, hogy valamiért és valamivel megbántottam őt. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, s kíváncsiságomnak nem igazán tudtam egy idő után megálljt parancsolni. Rosszul esett, hogy kapcsolatunk ilyen hamar tönkrement, nem akartam, hogy bármi miatt is haragudjon rám.

- Mi a baj? – kérdeztem halkan, bűntudatosan, mikor fejet hajtva kíváncsiságomnak rákérdeztem Jacobnál.

- Semmi – mondta. – Kellene, hogy baj legyen? – kérdezte.

- Jacob – szóltam rá szelíden. – Látom, hogy valami miatt haragszol rám, nem vagyok vak – közöltem vele a tényeket. – Szóval? – makacskodtam.

- Máshogy is vissza szerezhettük volna az emlékeid – tört ki végül belőle a felelet, s kellett pár másodperc, míg rájöttem, hogy mire is gondolhat.

- Szóval az a gond, hogy...ittam? – kérdeztem, csakhogy biztos legyek ebben.

- Nem...vagyis... – makogott. Nem igazán tudta magát kifejezni, hisze láttam rajta, hogy nem akar megbántani, ami ugyan jólesett, de kissé azért mégiscsak fájtak szavai, vagyis inkább gondolatai.

- Jake – kezdtem bele, miközben kezem bizonytalanul az övére raktam. Ujjai reflexszerűen fogták közre a kezem, s pár pillanatra, míg élveztem érintésének melegét az is kiment a fejemből, hogy mit akartam mondani. – Nem vagyok teljesen ember, ráadásul nem is jó értelemben, hiszen ezek szerint félig az ellenségetek vagyok – kezdtem bele. – De én nem vagyok vámpír, én nem vagyok gonosz... – bizonygattam kétségbeesetten. Csak szavaim kiejtése közben esett le igazán a félelem, miszerint Jacob megutálhat amiatt, ami vagyok. Nem akartam, hogy megutáljon, mert szükségem volt rá. Azt nem tudom, hogy miért, csak azt, hogy nem veszíthetem el őt emiatt.

- Tudom, tudom... – sóhajtotta. – Nem így értettem, csak megijedtem, hogy...szóval...megértheted, hiszen mégis csak arra születtem, hogy vámpírokat öljek, erre itt vagy te és... sosem tudnálak bántani, Lily – Éreztem hangjában a kínlódást amiatt, aminek született, s amiatt, aminek én születtem. Nem voltunk könnyű helyzetben, hiszen tudtam, hogy falkatársai nem lesznek elnézőek velem szemben.

- Tudom – mosolyodtam el halványan, miközben félig lehunyt szemekkel élveztem kezének simítását az arcomon. Jólesett a belőle áradó meleg és kedvesség, mintha betakart, s ringatni kezdett volna. – De nem akarom, hogy a társaiddal összevessz, Alice és a többiek felajánlották, hogy hozzájuk költözhetnék, amíg nem tisztázódnak a dolgok – hoztam fel.