III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

12.

Ahogy a napok teltek, s közeledett a Volturi látogatása a feszültség egyre inkább tapintható volt, noha ez inkább az én hibám volt. Az én agyam kattogott folyton megoldásokon, s a bűntudaton, miszerint nem tudom majd elviselni, ha bárkinek is baja esik az én hibámból. Jasper és Edward emiatt elég nehezen maradtak meg a közelemben, hiszen csak úgy ontottam magamból a pesszimizmust, ami ellen még Alice sem tudott mit tenni. Egyszerűen nem tudott maradéktalanul felvillanyozni mosolygós, angyali arca, csilingelő, kedves hangja vagy pörgő, lelkes viselkedése. Egyszerűen az agyam egyik zugában mindig a Volturi harsogott, nem tudtam maradéktalanul ellazulni még Jacob karjaiban sem, ami még nagyobb okot adott a bűntudatra. Tudtam, hogy jobban oda kellene figyelnem a fiúra, hiszen nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő, de nem tudtam kiszakadni a baljós gondolataimból. Nem ment, amit persze ő megértett, s tudtam, hogy nem is haragszik rám, ami miatt még nagyobb szemétnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy önzőbb és hálátlanabb már nem is lehetnék azokkal, akiket szeretek, hiszen Alexel is mit tettem? Ott hagytam a legnagyobb bajban...

- Lily, te is tudod, hogy ez nem a te hibád – szólt rám Edward, mikor nem bírta tovább gondolataim. – Elég legyen már a folytonos önmarcangolásból, rosszabb vagy, mint amilyen anno én voltam!

- Sajnálom – sóhajtottam fel, miközben hátra dőlve az ágyon hallgattam, ahogy könnyed, emberi fül számára nesztelen mozdulatokkal leült mellém és onnan figyelte hosszas mozdulatlanságom. Kezdtem újra a gondolataimba merülni, mikor újra megtörte a csendet;

- Ha választanod kell Jacob és Alex között, kit fogsz választani? – kérdezte teljesen komolyan.

- Ahogyan a Volturit ismerem nem lesz lehetőségem választani – mosolyodtam el fanyarul. – De Alexet – mondtam ki végül. Rengeteget gondolkodtam ezen, s többször is átrágtam magam a dolgokon, de mindannyiszor amellett voltam, hogy ki kell tartanom apám, bátyám és legjobb barátom mellett. Túl sokat tett értem, hogy csakúgy elhagyjam, s ahogyan az uralkodó vámpírklánt ismertem szóba sem jöhet olyan opció, hogy őt is elengedik. Márpedig ha el kell mennem velük Alex biztonsága érdekében akkor gondolkodás nélkül velük fogok tartani.

- Jacob ebbe nem fog belenyugodni – rázta meg a fejét Edward. Látszott kissé gondterhelt ábrázatán, hogy nem tetszik neki a tervem, de azt is láttam rajta, hogy emiatt nem hibáztat és teljesen megérti indokaimat.

- Akkor az utolsó percben mindent megteszek, hogy megutáljon – feleltem mindenre felkészülten. – Nem akarom őt bántani, Billynek is megígértem, de... Alex... nem hagyhatom magára, hiszen mindig csak egymásra számíthattunk – magyaráztam kétségbeesetten. – Bármennyire is köt a szerelem és a bevésődés Jacobhoz Alex mellett a helyem, ha arról van szó, hogy választanom kell kettejük közül.

- Tudom, Lily – tette kezét nyugtatóan az enyémre. Hideg, biztató érintése jót tett felhevült gondolataimnak. – De reménykedjünk benne, hogy ilyen még csak fel sem merül...

- Őszintén, Edward – kértem, miközben tekintetem arcára vezettem és vártam válaszát; - Te mit gondolsz? Miként fog ez az egész végződni?

- A Volturi addig fogja csavarni a dolgokat, amíg saját magukat feltüntetik jónak és kényükre irányíthatják a dolgokat – vont vállat. – Csak a szokásos.

- Konkrétabban? – makacskodtam.

- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz minden úgy, ahogyan szeretnénk, de nem tudom... – rázta meg a fejét. – Nem tudom, pontosan milyen célja lehet Aronak, ölni vagy visszaszerezni téged...Fogalmam sincs.

- Holnap kiderül – sóhajtottam.

- Nem hagyunk magadra – ígérte eltökélten, ami halványan ugyan, de megmosolyogtatott. Tudom, gondoltam válaszul, miközben elmormoltam egy köszönömöt és csendben figyeltem, ahogy elhagyva a szobát ismét egyedül maradtam. Már amennyire egy vámpírokkal teli lakásban az ember egyedül érezheti magát, miközben valaki minden gondolatát hallja, míg a másik minden érzelmét érzékeli, s a többiek még a szívdobbanásait is figyelik. Kellemes nyugalom... De legalább ezzel is éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, ismertem annyira őket, hogy ne kételkedjek hűségükkel kapcsolatban. Ráadásul Carlisle és Alex nagyon jó barátokká váltak, amíg egy fedél alatt éltek a Volturinál. A vegetáriánus család legalább annyira akarta, hogy Alexnek ne essen bántódása, mint én.

Az alkonyattal jött Jacob is. Hosszú perceken át, talán órákon keresztül feküdtünk egymás mellett, miközben ő mellkasára vonva magához ölelt, s teljesen gondolataiba merült.

Éreztem magam alatt szívének ritmikus, nyugodt dobbanását, mellkasának egyenletes fel-le mozgását, míg tekintetemmel hol fekete pólóján pihenő kezem, hol a sötétbe borult bútorokat figyeltem.

Hosszú ideig egyikünk sem akarta megzavarni ezt a nyugalmat, jó volt csendben, mozdulatlanul egymás karjaiban lenni, úgy érezni mintha miénk lenne a végtelenség, az öröklét.

- Aludnod kellene, holnap hosszú napunk lesz – sóhajtottam végül, mikor kissé megemelve magam arcára néztem. Tekintetét az ablakról rám vezette és mélyen a szemembe nézett.

- Tudom – motyogta. – De neked is – mosolyodott el halványan.

- Nekem nem kell annyi pihenés – feleltem, miközben kezem gondolkodás nélkül arcára simítottam és kissé félre biccentett fejjel néztem tovább vonásait, melyek érintésemre ellágyultak és kisimultak. Magamba akartam vésni minden porcikáját; bőrének kissé borostás érintését, szemszínének pontos árnyalatát, fekete tincseinek állását és lényegében mindent, ami ő volt. Azt az érzést, ami mindig elkapott, ha mellette voltam, mikor elárasztott a szeretetével, mikor úgy éreztem, hogy a bennem nyugvó szeretettől, amit iránta éreztem szét robbanok. Ez mind mind olyan volt, amit mélyen magamba akartam vésni, elraktározni, hogyha úgy alakul akkor feltudjam hozni végtelen életem bármelyik pillanatában.

- Szeretlek – motyogtam, mire halványan elmosolyodva viszonozta szavaim, s elfojtott vigyorral viszonozta csókom.

Az éjszaka folyamán egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem is volt rá szükségem, hiszen nem éreztem magam kimerültnek, legalábbis nem fizikailag. A sötétbe borult órák folyamán csak hallgattam kedvesem nyugodt szuszogását, miközben gondolataimba temetkeztem és egyszerűen csak élveztem Jacob ölelését magam körül, ami egy percre sem enyhült még akkor sem, mikor mély álomba merült. Ez akaratlanul is megmosolyogtatott; még ilyenkor is szeret.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit reméljek a mai naptól, hogy miben reménykedjek vagy mire készüljek, hiszen kiszámíthatatlannak tűnt a királyi vámpírklán, ráadásul Alice nem látta a jövőt a farkasok miatt, ami persze őt eléggé idegesítette, de nem tehettünk mást. A falka jönni akart, ráadásul minden segítség jól jött, noha még csak a gondolattól is rosszul lettem, hogy esetleg harcra kerülne sor.

Alice azt mondta, hogy mire a nap elkezd lemenni megérkeznek, s mi pontosan erre készültünk. Jake ideje java részét a falkával töltötte, hogy egyeztessenek, míg Edward ha kellett tolmácsolt a négylábúak és Carlisle között. Emmett alig várta, hogy megérkezzenek, az ő lelkesedését és kedvét semmivel sem lehetett lelombozni, biztosra vette, hogy nem lesz gond. Rosalienak most az egyszer nagyobb gondja is akadt, mint a farkasok és az ázott bunda szaguk, így megmenekültünk a beszólásaitól, Jasper pedig próbálta tompítani a feszültséget, noha ő is idegesnek és frusztráltnak tűnt. Senki sem szívesen került összetűzésbe a Volturival, s bár ahogy telt az idő én is egyre idegesebb lettem, talán még félni is elkezdtem, bár ezt nem tudtam biztosra, mert éreztem, hogy Jasper előszeretettel nyugtatja az érzelmeimet. Kicsit vártam is, hogy végre eljöjjön, aminek el kell jönnie. Látni akartam Alexet, tudni, hogy mi van vele és...és egyszerűen csak a közelében lenni, mert bármennyire is szerettem az ittenieket a férfi a családom volt. Szükségem volt rá.