Forbidden love(+18)

|Bevezető|

***

~~|Olivia|~~

Ki fogom bírni!!

Ki kell bírjam!!

Nem lesz olyan rossz.

Ezeket ismételgettem magamban, ahogy végigsétáltam a folyóson. Amikor elértem azt a bizonyos ajtót megtorpantam. Farkasszemet néztem vele és hagytam, hogy az agyam kivetítse elém a legrosszabb rémálmai.

Élesen beszívtam a levegőt és próbáltam elhessegetni a rossz érzést ami elfogott.

Egek, nem, ez nem fog menni. Azt kívánom bárcsak elnyelne a föld itt és most.

NEM!

Nem szabad ilyenekre gondolnom, hisz részben ez a gondolat sodort ide ehhez az ajtóhoz. Mert el akartam tűnni a világ elől, amiért véget akartam vetni ennek a fájdalomnak amit mások életnek hívnak. Addig hátráltam amíg meg nem éreztem a hátamon a fal hidegét. Érzem ahogy kezdek szétesni ismét, bepánikolok amikor elvesztem az irányítást efölött. Már a kijárat felé indulnék, amikor előttem hatalmas csattanással kivágódik az ajtó.

Időm sem volt lélekben felkészülni mind erre, mert egy haragos szürke szempár meredt rám az ajtóból.

-Miss White meddig óhajt idekint ácsorogni?

Férfiasan rekedtes hangja hallatán táncra perdültek a hormonjaim és elégtek gyönyörűségükben. Szürkéskék szeme pedig, mintha a lelkem legmélyére látott volna. Úgy éreztem nyitott könyv vagyok számára...és ki tudja, talán tényleg az voltam.

Ami pedig a külsejét illeti nem csak a szemei voltak lenyűgözőék, legalább két méter magas izmos testalkata kirívott bármilyen környezetből. A tökéletesen a testére szabott öltöny semmit sem hagy az ember képzeletére.

Elpirultam, amikor rájöttem mi a fenét csinálok. Éppen tetőtől-talpig végig stíröltem a férfit, aki felhúzott szemöldökkel várja a válaszom. Megpróbáltam összeszedni a gondolataim, amit az imént szertefújt a jelenléte.

-Én...én...-dadogtam, mint egy idióta.

Úgy nézett rám, mint aki szintén nem érti mi a csuda folyik itt, pedig ő volt az aki ajtóstul rontott a házba.

Ebben az esetben a szó szoros értelmében.

Éles arcvonalától és ádáz tekintetétől az embernek rögtön baljóslatú gondolatai támadnak, de lágy telt ajka némileg finomít  a képen. A sötétbarna, szinte már fekete haja kevésbé ad, neki olyan benyomást, mint akitől nem kell tartani ha nem tetszik neki valami.

-Nos?- kérdezte ingerülten.ű

Mivel látszólag ő már összeszedte magát, nekem is tanácsos lenne ugyanezt tennem.

-Megyek már.

 Beléptem a férfi nyomában az ajtón, de mintha a kis szoba levegője is a sötét kisugárzásához igazodna. Úgy köszöntötte a férfit, mint egy jó barát egy nyári délután.

Titokban rimánkodtam, hogy ne ő legyen az orvos, mert azt nem biztos, hogy jól viselném. Úgyis volt már nekem elég bajom, nem kell még ez a ficsúr is a lista tetejére.

Igen, ő határozottan oda kerülne.

A férfi megkerülte a tekintélyes méretű íróasztalt és leült a fekete bőrszékbe, miközben mögötte a hatalmas ablakokból áradt be fény, hogy megvilágítsa. Körülvette a férfi alakját, mintha a nap sugarai is próbálnák elűzni a rossz érzéseket körülötte.

Sikertelenül.

-Hadd mutatkozzam be, a nevem Dr. James Evans. Az új pszichológusa.- egyenesen a szemembe nézett és a pillantása nem eresztett.

Sírni lett volna kedvem és csapkodni, mint egy hisztis gyerek, de nem tettem egyiket sem csak alig észrevehetően bólintottam, hogy tudomásul vettem.

Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik mögöttem és már késő volt bárhová is menekülnöm.

Elvesztem, és ezt mindketten sejtettük ahogy megváltozott a levegő a csendes szobában.