Forbidden love(+18)

|1|

"Bassza meg"

Francba! Francba! Francba!

Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű zöld szempárt.
Tudom, hogy a pasikra nem mondunk ilyet, de ....a rohadt életbe ez a pasi gyönyörű.
A fekete borzas hajával, a gödröcskéivel az arcán amikor mosolyog.
Feláll a székből és egyenesen felém közeledik.
Lefagyok, még lélegezni is alig merek.
Az arcom a legvörösebb árnyalatban pompázik.
-Üdv, Miss White!-kezet nyújt, én pedig remegő kezekkel megrázom.
-J..jó napot!-dadogom alig hallhatóan.
-Kérem jöjjön beljebb.-mutat a barna kanapéra.

Ajaj.

Remegő végtagokkal elindulok arra, és lehuppanok az ülőalkalmatosságra.

Leül velem szemben a fotelba.
Ráteszi a lábát a másikra, a kezébe pedig  valahonnan egy notesz és egy toll került.

Ez a pasi biztos nem lehet több húszonöt évesnél, ha pedig tévednék, nos.......nagyon jól tartja magát.

Kínosan érzem magam, ez az egész nem jó, úgy ahogy van.
Túl nagy kérés lett volna, az, hogy  egy idős, kopaszodó bácsika üljön ott?!
Vagy esetleg egy nő?!
Nem pedig olyan valaki, aki úgy néz ki , mint ő.

Ez a nap már nem lehet ennél rosszabb.

-Miért vagy itt?-nézett rám áthatóan.

Ohhh de , de lehet ennél is rosszabb.

-N..ne..nem tudom.-suttogtam lehajtott fejjel.
-De, de igen tudod.-mondta kedvesen, és átült mellém.
A szemembe nézett, es egy biztató mosolyt küldött felém.
Olyan szép a mosolya.
Nem, nem.
Ne is figyelj rá.
Olyan,mint a többi.
Felsóhajtott.-Rendben, nem várom, hogy már egyből bízz bennem vagy megnyílj nekem. De mi lenne ,ha megprobálnánk. Úgy érzem segíthetek.

Ja, persze. Mind ezt mondja.
Miért lenne Ő más?

Felállt, és vissza ült a helyére.

-Miből gondolja , hogy segíthet rajtam?-horkantottam fel, kicsit sem nőiesen.- Lefogadom minden elveszett kis báránynak ezt mondja.

Megvillantottam egy ezer megawattos vigyort.

Csinálj úgy, mint mindig, mintha nem fájna semmi, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Mintha nem mardosna belül a fájdalom, amitől üvölteni tudnál.

-Miért nem fogadod el a segìtségem?-hajolt előre és s terdeire támaszkodott.

-Mert.Nincs.Rá.Szükségem.-tagoltam el neki hátha megérti és elküld.

Mondanom sem kell..nem így lett.

Rám mosolygott, de úgy igazán vidáman.

Mi az isten?

-Kinek akarod ezt beadni? Nekem? Vagy saját magadnak?

Szólásra nyitottam a szám, de....nem tudtam mit mondani.
Igaza volt.
Mindennap megprobálom, mindennap ismételgetem , hogy minden rendben,hátha egyszer el is hiszem.

De az üresség napról-napra nagyobb.
Mindig egy kicsit jobban fáj.

-Nos?- nézett rám kerdőn.- Elfogadod a segítségem?

-Meddig  tart egy ilyen "lelkizés"?-mutattam idézőjelet az ujjaimmal.

Rám mered gyönyörű szemeivel és elkezd nevetni.

Nevet? Mi? Most meg mi baja megint?

-Mégis mi ilyan rohadt vicces?-háborogtam.

-Semmi,semmi. Rég volt már ennyire nehéz esetem.-vigyorgott még mindig, majd...- Negyven perc.