Alia Koghnabb- Tükör Világ

1/2

- Izabel, örülök, hogy felkeltél már lassan tíz óra lesz! – meglepődötten kezdte a férfi a beszélgetést.

- Bocsánat, ismer engem? És megmondaná, hogy hogyan kerültem ide? –kérdezte Izabel.

- Ne haragudj, biztosan nem tudod már, hogy ki vagyok. A nevem Jackson Thomson és én vezetem ezt a helyett. – mondta lelki ismeretesen Jackson.

- Üdvözlöm az én nevem Izabel Monre.

A férfi, kezet nyújtott és a lány mosolyogva, kezet rázott vele.

- Mielőtt szerintem elkezdnél kérdezősködni szerintem, gyere le velem és elmesélem, amit tudnod kell.

Ahogy elindultak egy csigalépcsőhöz értek. Lefelé és felfelé is tekeredett egyaránt. Lefelé haladva Izabel azon gondolkodott, vajon mért beszél, mindenki úgy vele mintha ismerné őt. Pár perc séta után Jackson megszólalt.

- Nyugodtan szólíts Jack-nek. (...) Az itt következő teremben tartjuk a megbeszéléseket. A teremben található egy fal, amin az egymást követő generációkat fogod látni. Úgy egyszerűbb lesz elmesélnem mindent. Különböző legendáink és történeteink vannak. De ami téged érinteni fog az a jóslatok.

- Bocsánat, jóslatok és legendák mi közöm ezekhez, és hogy kerültem ide? Megmagyarázná nekem ezeket? És honnan tudta a nevemet? – mondta Izabel és kiült rajta a félelem és a rettegés. Lassan hátrálni kezdett, de nem futott el várta a válaszokat.

A férfi elmélyülve leült az egyik padra és a falra mutatott. Izabelnek feltűnt, hogy Jacket számtalan seb borítja, mintha egy rózsabokorral hadakozott volna fiatalkorában.

- Mindenre megtudod a választ, de csak a maga idejében. – közölte Jack nyugodt hangnemmel, ahogy leült az egyik padra.

A fal hatalmas volt. A mennyezettől egészen a talapzatig tartott, és érződött rajta az egyediség. Ez nem egy mindennapi fal vésett volt, ez több volt annál. Izabel közelebb lépett hozzá, vonzotta, érezte, hogy hívja.

- Amit most nézel az családfáink. - közölte vele Jack

Izabel már a fal előtt állt, és az első, amit észrevett a saját neve volt.

- Az, hogy lehet, hogy az én nevem is szerepel, sőt a szüleim nevei is? –kérdezte Izabel miközben a férfit nézte.

- A ti családotok is már évszázadok óta itt harcol velünk a várban.

- De az nem lehet, és amúgy is kik vagytok talán valami katonák vagy fekete öves harcosok?

- Nem, hogyan is magyarázzam el. Gondolj úgy az emberekre, mint egy nagy fára, nőnek az ágai, elágaznak, és egyre csak gyarapodik. Ugye minden fának van valamilyen betegsége. És mondjuk, a fa saját eröjéből nem tudja megoldani a problémát. Várja a csodát, és jövünk mi a csoda, akik megmentik a fát a kihalástól.

- És az embereket milyen betegségtől vagy vírustól véditek vagy mitől és hogyan?

- Ami a fánál betegség, az a való életben egy gonosz lény vagy egy rossz döntés is lehet.

- Gonosz lény és rossz döntések? Most komolyan gondolja, hogy ilyen gyerek mesékkel fáraszt, inkább mutassa, meg hogy mehetek haza innen.

- Izabel kérlek, higgy, nekem majd folyamatosan megérted mi történik itt. Fontos hogy milyen döntéseket hozzunk meg. Ha valaki az emberek közül rossz döntést hozz és erre a szibilla azt mondja, hogy nem helyét álló cselekedet akkor változtatunk rajta.

- Vagyis tudtok változtatni a jelenen és ki az a szivi kicsoda?

- Ő látja mások cselekedeteit, másként javasasszony vagy jósnő. De, általában médiumnak mondjuk. Szerintem egyelőre ennyi elég lesz, mert látom az arcodon a kétségbeesést.

Idő közben egy csoszogás hallatszott és Jordan lépett be a terembe.

- Bócsásatok meg, de üzenetet hoztam: A vének látni akarják Izabelt, és tudni szeretnék mire emlékszik!

- Hogy érted, hogy mire emlékszek?- kérdezte Izi

- Ez a sok kérdés és még a közelében sem vagyunk az igazságnak. –mondta Jack

- Jack induljunk most, kivételesen nagyon türelmetlenek! – mondta Jordan és elindult a lépcsőn lefelé.

- A lépcsőn lefelé haladva Jack és Jordan helyet cseréltek és Izabellel kisé lemaradt.

- Kérlek hallgass rám, ne izgulj, és ne dadogj. Összpontosíts és ismételd meg nekik azt, amit én mondok! - utasította Jordan Izit.

Izabel csak némán bólogatott. folyosónak vége szakadt és egy bíróság nagyterméhez hasonlító szobába értek. Egy idegen, meg kérte Izit, hogy a terem közepén álló körbe álljon bele. Egy kapucnis vénember felállt, és kérdéseket szögezett Izabelhez.

- Ö ... ö hát –dadogta Izi.

Hirtelen egy fejfájásra hasonlító érzést tapasztalt, és egy idegen hang szólalt meg a fejében.

- Izabel figyelj! Magabiztosan ismételd, amit mondok! Kedves uraim nem tudom, hogy kik önök és egyáltalán nem tudom hogyan kerültem ide.

- Jordan te vagy az és hogyan? Hogyan vagy képes ... –meglepődve monda magában Izi a kérdést.

- Ne ezzel foglalkozz, csak mond! –Közölte Jordan

Izabel megismételte a választ. De a véneknek nem voltak megelégedve a válaszokkal. A vének egyike egy utolsó kérdést is feltett Izabelnek. Hol van a nyaklánc, amiért az utolsó küldetésen elmentél.

- Mond azt, hogy soha sem volt nyakláncod nem tudod, mit keresnek! –monda Jordan már nyugtató hangon.

Izabel engedelmeskedett Jordannek és ismételte a mondatott.

Jack oda sétált. És meg hajolt a vének előtt.

- Köszönöm jelenlétüket! –közölte Jackson

Ahogy a mondat végére ért Jack a vének felálltak. Egy pillanat sem telt el és hűlt helyüket átvette egy sötétzöld füst.

Izabel annyira meglepte az eset, hogy összerezzen nem volt felkészülve ilyen távozásra.

Jack megfordult és kisétált a teremből. Izabel sarkon fordult és utána rohant. Utolérve Jacket csak annyit mondott:

- Hiszek!

Jack meg ált és hatra fordult, hogy szemtől szemben állhasson Izivel. De ő csak a vállán a messzeséget bámulta. Izabel megfordulva megpillantotta Jordant.

- Ugye megint beleavatkoztál? –mondta Jack megfáradt öreges arccal.

- Sajnálom Jack, de muszáj volt nem hittek volna neki, és akkor eltávolítják. –közölte Jordan Jackkel. Hangjában kiérződött az aggódás és a fiatalság.

Izabel némán várakozott a beszélgetés végére, és egyre inkább fogalmazódott magában egy kérdés. Vajon miért érzi magát biztonságban és otthon?

- Jordan elhomályosítják a fejedet az érzelmek. Ha ez így folyik tovább nem csak te leszel veszélyben! –válaszolta Jack. A mondat végeztével Jack megfordult és elindult a folyóson a lépcső felé.

Jordan, nem mert Izabel szemébe nézni. Leginkább elrohant volna a föld másik oldalára, de nem tehette.

- Bocsáts meg hogy ezt hallanod kellet. – lesütött fejel dadogta Jordan.

- Legalább tudom, hogy most már nem egyirányú ez az érzés. – vigasztalta Izabel Jordant

Jordan meglepetésében nem tudott mit mondani csak csillogó szemmel nézte Izit.