Don't Leave Me (Befejezett)

I. /6. Fejezet

Sziasztok! :)
Nos igen, kicsit sokáig tartott fel tennem ezt az részt, de valahogy nem sikerül úgy megírnom, hogy jónak lássam. Azonban, többet már nem akartam várni velem és idezem az öcsém: "ha még egyszer belejavítasz, elrontod!". Milyen kis aranyos, nem?! :D
Kellemes olvasást! (Remélem lesz akinek tetszik ^-^)

Youngjae: - Bambam, kérlek, nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg! - mondom, olyan hangsúllyal, hogy csak ő hallja, mert tudom már mindenki itthon van. Mikor neki dőlnék a falnak, ki nyílik az ajtó és szinte Bambamre esek. Elpirulok, meglepetésemre ő is, viszont hamar fel áll és bezárja az ajtót. Lassan vissza ül mellém, a hűvős csempére, majd magamhoz húzom, mire halkan fel zokog, de nem hibáztatom sőt... Én vagyok a hibás! Tudtam, hogy nem szabad! Tudtam, hogy mást szeret! Tudtam, hogy csak megbántom ezzel... Mégis, mégis annyira vágytam rá!
Debüt óta oda-vissza vagyok érte, de ő akkor már rég Yugyeomba volt szerelmes. Persze, most is egyből fel kelt a hangjára, - bár elég hangosan, feldúltan kiabált - .

- Édesem, kicsim, ne sírj! Nem akartalak bántani, sajnálom! - lehelem szavaimat nyakára, majd picit végig puszilgatom a lilafoltot.

- Kérlek, sajnálom! Nem bírtam magammal, tudom nem szabadott volna ezt csinálnom, de túl... - túl régóta akartalak már! Jegyzem meg mondatom végét magamban.

- Tényleg nagyon sajnálom! - húzom magamhoz Bambamet, de már nem vigasztalásért csak még egy kis ideig érezni akarom őt. Érezni a közelségét mielőtt elveszíteném, mielőtt ez az álom el tűnne. Igen nekem ezzel egy álom vált valóra; boldog voltam mellette.
Fájt beismerni, de nekem ő többet jelent mindennél. Nem akarom elengedni, csak őt akarom. A gondolataim hatására lassan változik a felállás és már én zokogok.

Bambam: Yugyeom, ne kiabálj! Gondoltam magamban amikor is picit realizáltam a történteket és akkor jött a felismerés. Le feküdtem Youngjaeval? Nem... miért tettem ezt? Most mit fog rólam gondolni Yugyeom? Mit fog gondolni Youngjae? Lehet most veszítettem el őt is?
Gondolataimból valami furcsa érzés szakít ki fenék tájon... ahh tényleg ... na most van itt az idő nagyon gyorsan ki surranni ki mosni magam. Próbálok óvatosan ki kelni az ágyból. Nem akarom Youngjaet fel ébreszteni - túl aranyos ahhoz - viszont ez nem jött össze mivel amint végzek kéri, hogy engedjem be a fürdőbe.
Mikor az ölembe huppan el pirulok, de gyorsan zárom be az ajtót nehogy valaki meglásson minket. Magához húz és valamiért sírni kezdek. Nem is tudom mért csak egyszerűen olyan megnyugtató az ölelése, hogy engedem eluralkodni rajtam érzéseimet.
Akartam őt, de Yugyeomot szeretem. Akkor miért van ott az a kis hang a fejemben, hogy talán Youngjaeval lenne jövőnk? Boldog jövőnk...
Ekkor gondolataimból ki szakit keserves bocsánat kérése és ... és most sír?

- Youngjae miért sírsz? - kérdem kicsit több aggodalommal, mint szántam és most rajtam a sor, hogy magamhoz húzom.

- Youngjae, mi a baj? Én... én nem haragszom! Én akartam veled lenni és komolyan mondtam, hogy fontos vagy nekem! Te vagy a legfontosabb! - súgom ajkaira és megcsókolom. Azok a puha, finom ajkak. Annyira jó vele minden.
"Yugyeom a legfontosabb" hallom ahogy két könnycsepp közt, alig hallhatóan, megjegyzi inkább csak magának. Most értettem meg: mi okozza könnyeit.
Igen, hát nem mondhatom, hogy nem szeretem Yugyeomot, nekem ő volt a világ mindenség, mégis az épp ölemben zokogó, most egész apró fiúcska, úgy és olyan mértékben kavarja fel bennem az érzelmeket, ahogy senki más.

- Kérlek, ne engedj el! - súgom fülébe, majd megharapdálom és megnyalogatom picit cimpáját, így elmosolyodik és levetve a nem régi vadmacska szerepet úgy bújik hozzám, mint egy kis szelíd kis cica.
Lassan megnyugszik ő is és én is így úgy döntünk ki megyünk a többiekhez. Vissza megyünk a szobába átöltözni majd Isten se tudja miért, de Youngjaevel egymásba csimpaszkodva megyünk ki a konyhába a többiekhez.