Mit tehetnék? [Befejezett]

#13 Egy korszak vége

Nehezen de elbúcsúzkodom még egyszer mindenkitől. 
Már úton vagyok haza felé. Igen, tudom nem fog otthon senki várni.. De egyedül szeretnék lenni. A sötét utcákon barangolok és érzem a nővérem jelenlétét.
-Milyen egyedül lenni? -sétál mellettem, mintha Ő is emberi lény lenne.-
-Tudod te azt pontosan hogy milyen. -szűröm ki fogaim között a szavakat.-
-Senki sem szeretett és nem is fog Yuri. -kacagja el magát.-
-Menj te a picsába. -rázom meg a fejem.- Téged sem szeretett.. Ő! -kapom rá a bosszútól izzó szemeim.-
Ciccent, majd eltűnik. Tudom nem vagyok komplett hogy egy halottal beszélek.. De mára talán már megszokott. Főleg hogy most az életem is elég mélyponton van.. Besétálok a némaságtól ordítozó házba. Minden itt történt boldog emlékem egyszerre zsong a fülemben. Az éjszínű házban lépkedek a szüleim szobája felé. De megváltoztatom az utam irányát és a fürdőbe megyek. Bele nézek az ott lévő tükörbe és megtámaszkodok a mosdókagylóban. Megfeszült állkapoccsal nézem a saját tükörképem. Idegesen a kagylóra csapok, majd beletúrok a hajamba és neki állok bőgni. Kieresztem az eddig bent tartott bánatom, dühöm és tehetetlenségem. Nem kímélve magam megtörlöm a szemem és az ott lévő szekrényben kezdek kutakodni. Kilökve a nem kellő dolgokat lelem meg a rég nem látott barátom. A pengét. Nem tudok magamnak parancsolni, felhúzom a "barátom" pulcsijának ujját és egy mély vágást ejtek vízszintesen a csuklómon. Nem azért csinálom hogy meghaljak. Szenvednem kell. Miért nem védtem meg Őket? Miért hittem hogy boldog életem lehet? Még egy vágás. Miért nem voltam velük? Ki miatt történt? Vagy miattuk volt? Még egy. Senki nem láthatja a bánatom. Igaz így észre veszik, de mégsem olyan mintha sírnék előttük. A véres pengét elhajítom és mélyen gondolkodni kezdek..
-Büszke lenne rám valaki ezek után? -kezdek megint hangos zokogásba.- Jungkook is el fog ítélni.. Miért is gondoltam hogy segíteni fog? -kezdem magam okolni mindenért.-
Gyorsan a csaphoz kúszok majd felhúzom magam annak segítségével. Jéghideg vizet engedek a friss vágásokra majd megint a szekrényben kezdek kutakodni. Fásli. Körbe tekerem a még mindig vérző csuklóm majd végleg a szüleim szobájába veszem az irányt. Az ágyukra fekszem magzatpózban és álomba sírom magam. 

                                                                                          °°°
Reggel szörnyen kelek a nap bántó sugarai miatt is. Erős csípő érzést érzek a csuklómnál.
-Én hülye.. -szemlélem a vérrel átitatott kötszert.-
Ingerülten letépem a kezemről és hagyom. Hagyom hadd fájjon, nem ér már semmit. Kómásan feltápászkodok az ágyról és bevonszolom magam a fürdőbe. A csempe véres, a mosdókagylóval egyetemben. Lenézően tekintek a saját hibámra. Egy újabb hibámra. Beletörődötten felsóhajtok majd leveszem a rajtam lévő ruhákat. Beszállok a kádba és tele engedem forró vízzel, csípi a friss sebesülésem de nem zavar.
A kihűlő vizet sebesen hagyom el és a szobám felé szaladok, testem körül egy kendővel. A hálómban egy fekete hosszú ujjú pulcsit és egy ugyan olyan színű farmert kapok fel. A telefonom felkapom és kirohanok a házból a cipőm felvétele után.
-Szia Sang. Azért hívtalak mert.. Nem tudom értesítettek-e már.. -gondolkozok el.- Habár minek is értesítettek volna.. -mondom lekezelően.- Szóval.. Anyáék autó balesetet szenvedtek..-csuklik el a hangom.- Tehát arra gondoltam mi lenne ha erre az egy évre gyámságba vennél mert amúgy is muszáj lenne egyszer..? -teszem utálattal a hangomban a kérést.-
A válaszra várva kezdek Kangékhoz sétálni. 
-Yuri? -kérdi meglepetten.-
Nem basszus. Byul vagyok Vietnamból. 
-Hát rendben. De csak este felé tudok érted menni. -mondja megköszörülve a torkát.-
-Oké. További szép napot. -lököm oda flegmán és leteszem.-
Sosem szerettem Sangot. Nem látogatott meg minket soha. De Ő az egyetlen közeli még élő ismerősöm. Hah. Milyen ironikus. Élő..
Erőtlenül kopogok Kangék ajtaján majd leteszem magam mellé a kezem. Feszengve várok hogy valaki ajtót nyisson.
-Szia Yuri. -mosolyog bánatosan Mrs. Young.- Sajnálom.. Ami a szüleiddel történt és azt is hogy.. -akad meg.- Kang már egy órája felszállt. -simít a karomra.-
Letörlöm az éppen szökni próbáló könnycseppet a szememből majd kifutok az utcára.
-Hogy tehetted te is ezt velem?! -ordítom ki magamból.-
Csak futok amerre a lábam visz. Arra eszmélek fel hogy valami ropog a lábam alatt. Ijedten kapom a szemem a lábikóimra. Tűlevelek, száradt gyökerek és letört ágak keveréke. Fenyőerdő. Fájóan felsóhajtottam, majd lecsúsztam egy fának a tövén. Egy azúrkék lepkét látok meg erre felé repkedni. Mit kereshet itt?
-Vajon jól vannak? -kérdezem az állatkától.- Mi lesz ha történik valami vele? Én... Azt már nem élném túl. -kezdenek hullani a könnyeim.- 
Nagyon furán nézhet ez ki, de muszáj kibeszélnem magamból. Ekkor a törékeny teremtmény a felhúzott lábaim előtt letelepszik. Hamiskás mosolyra húzom a számat.
-Jó dolgom lesz a nagybátyámnál? -nézek rá könnyes szemekkel.- A fiúk megharagudnak amiért elhagytam Őket? -nyelek félve.- Jungkook.. Szeretni fog ha visszatérek? -nyújtom az ujjam a jószág felé.-
Ekkor az állat felröppen és a magasba száll, magával repítve a cseppnyi reményem. A telefonom erős rezgésbe kezd a zsebemben.
-Igen? -szólok bele búsan.-
-A szülei.. Elvesztettük őket.. -tudatja velem egy idősebb férfi.-
Szó nélkül kinyomom a hívást és elrakom a mobilom. A sokktól még a lélegzem is eláll és ezzel egy időben lábad könnybe a szemem majd csordulnak is ki a medrükből. Még jobban összekuporodok és hisztérikus zokogásba török ki.
Két órája bőghetek, mire végre rendesen kapok éltető oxigént. Kábán támaszkodok meg a fa masszív törzsében ezzel segítve a felállásom. Remegő térdekkel indulok meg a házunk felé, vagyis inkább próbálok a házunk felé menni mert nem igazán tudom merről jöttem. Bódultan haladok az erdőben amikor csakhogy ritkulni kezdenek a sötét koronák. Fellélegezve kezdem szedni a lábaim. Megpillantom az ismerős parkot amitől egyaránt rosszul érzem magam, de jobban is mivel nem kell az erdőben éjszakáznom. Meggyötörve fekszem el a díszkert betonján amikor megint rezegni kezd a telefonom.
-Mit akarsz Seggarc? -ordítom a készülékbe.-
A vonalban csend honol majd felszólal valaki.
-Hol vagy? -szól erényesen a nagybátyám.-
-Egy parkban. De hazasétálok. -lököm neki a szavakat.-
-Ezért még pórul jársz Yuri. -nevet fel.-
-Kötve hiszem. -válaszolom majd kinyomom a hívást.-
-Paraszt. -nevetek fel fájdalmasan.-
Összeszedem magam, majd nagy erőfeszítéssel de felállok a földről és haza indulok. A fiúk dormja előtt nehezen sétálok el, de megtettem. 
-Hiányozni fogtok. És szeretlek titeket. -csuklik el a hangom.-
Az utca végéről még visszanézek de fájdalmasan látom hogy egy lélek sincs ott. Amennyire csak tudod sietek, de nem megy. A sírástól, az éhségtől és a sokktól a séta a leggyorsabb tempó amit diktálni tudok. Lassacskán a kis utcánkba érek amiben meglátok egy kocsit állni.
-Remek. Muszáj vele mennem? -kérdőjelezem meg magam.- Egyszer úgy is felkeresték volna.. Már teljesen mindegy.. -sóhajtok fel fájdalmasan.-
Nehéz léptekkel besétáltam a házba ahol sötétség honolt. 
-Végre már. -csap az asztalra.- Mi tartott eddig? -horkant fel.-
-Menj a kocsiba. Majd megyek. -indulok fel a szobámba.-
Egy sporttáskába hajigálom a ruháim és szükséges eszközeim. Komótosan sétálok ki a házból majd nagyot sóhajtva bezárom annak ajtaját. 
-Ennek a korszaknak is vége. -simítok a számomra kedves faajtóra.-
Kifújva a bent tartott levegőt szállok be a kocsi hátsó ülésére.