Mit tehetnék? [Befejezett]

#14 Lehet ennél rosszabb?

Ez a kocsiút a legunalmasabb amit valaha megéltem. Valami undorító szövegű rap szám szól a rádióban.
-Ki tudnád kapcsolni? -vetem neki oda kérésem.-
-Nem. -veszi feljebb a hangerőt.-
A zsebemben lévő telefonom felvillan majd újra elsötétül. Feloldom a készüléket és megnézem az üzenetet.

Jungkookie: Máris hiányzol..

Nincs erőm válaszolni. Nagyot sóhajtva kiveszem a SIM kártyám és a zsebembe rejtem. Most egy kis időre van szükségem.
Hangos fékcsikorgásra kapom fel a fejem. Megérkeztünk. Mekkora egy kupleráj.. Undorodva mérem végig a háznak nem nevezhető építményt.
-Haladj már! -rivall rám.-
-Hallgass már.. -motyogom magam elé.-
Kikászálódok a kocsiból majd bemegyek a házba. Kívülről még tűrhetőbb volt. Kint csak a fal és a tető volt megmenve, de bent.. A festék mállik a falról, penészes sarkok és rendetlenség. Ezt a félhomályt is egy pislákoló állólámpának köszönhetjük.
-Szép. -mondom cinikusan.-
-Takarodj a szobádba! -húz le egy kortyot a whiskeyéből.-
Jobbnak tartom én is ezt az ötletet. Nem akarok már most bajba keveredni. Betrappolok a..
-Ez mi? -nevetek fel szenvedve.- Ez minden csak nem szoba. -folytatom tovább.-
Egy matrac volt a terem közepén és egy rogyó szekrény. Megfordulok és bezárom a rozoga ajtót. Nem csodálom hogy nincs senkije. Nem szedem ki a ruháim a táskából, inkább abban hagyva rakom be a szekrénybe. Hátra dőlök a matracra majd nagyon sóhajtva próbálok elaludni. Forgolódva próbálok végre szundítani, de a folytonos ordibálás nem segít. Megelégelve a helyzetet ülök fel a matracon és megyek ki.
-Lehetne halkabban? -teszem fel a kérdésem fintorogva.-
-Ameddig az én házam addig nem! Takarodj! -ordítja.-
Felém hajít egy üveget ami darabokra törik. Félek. A kezemet és a falat találja el. Nem érzek vágást csak tompa fájdalmat. Tehát nem sértett meg az alkoholt tartalmazó palack, csupán eltalált. Csupán.
-Csak hagyj már akkor békén! -kiáltom neki.-
Kimegyek a házból és dühösen szelem az utcákat. Nem tudom merre járok, de bárhol jobb mint abban a porfészekben. Szöultól pár kilométerre lévő kisvárosban vagyunk. Elég elhagyatott környék, éppen elég ház, pár bevásárló üzlet és egy kocsma. Végülis az a legfontosabb egy kisvároskába.
-Részeg seggfejek. -ciccentek halkan.-
Egy kaviccsal szórakozok amikor elég érdekes hangokat hallok.
-Milyen dögös bige.. Azt nézzétek. -próbál értelmes szavakat kinyögni az egyik.-
Sietősre veszem a lépteimet és visszafelé tartok. De az ideiglenes szállásom helyett inkább egy földútra térek. Szaladok a fáradtságom ellenére, miközben hallom magam mögött loholni őket. Abban reménykedem itt eltudok tűnni. Találok egy mászhatónak tűnő fát, amire meg is próbálok felmászni. Sikerrel járok és síri csöndben fülelek.
-Erre jött. -vakarja a fejét az egyik.-
-Hol vagy te ribanc?! -ordítja el magát a másik.-
-Hagyjuk skacok.. Tuti fogjuk még látni és akkor nem hagyjuk elmenni.- fújtat az utolsó.-
Halkan kifújom a bent tartott levegőt és még fülelek egy ideig. Amikor tökéletesen megbizonyosodtam arról, hogy elmentek leügyeskedem magam a tölgyről. Ami már nem megy olyan egyszerűen, hiszen amilyen szerencsés vagyok felsértem a tegnapi hegeim. Fájdalmasan felszisszenek és figyelem a kibuggyanó vérem. Feleszmélve törölöm bele a pólómba. Kifújom magamból a megmaradt félelmet, a csepp fájdalmat és a lakás felé veszem az irányt annak reményében hogy lenyugodott már az a hígagyú. Gyorsan kapkodom a lábaim és settenkedve megyek a bejárati ajtó elé. Minél halkabban próbálom azt kinyitni. Amikor már megnyugodok hogy alszik, elém terem.
-Hol voltál?! -rivall rám, majd keze az arcomon csattan.-
-Neked ahhoz semmi közöd! -kiabálok neki, miközben kezem a fájó területre helyezem.-
Elkapja a kacsóm és mind a kettőt egy kezével a hátam mögé kulcsolja. Számba harapva próbálom elfojtani a fájdalmat amit a sebesült csuklóm miatt érzek.
-Te nem beszélsz így velem! -fenyeget mutató ujjával.-
-Mert? Mi lesz akkor? -köpöm neki a szavakat.-
A szemén eluralkodik a düh és folyamatos ütéseket mér a gyomromba. Fájdalmasan ordítok fel, majd a számat harapva próbálom elterelni a fájdalmat a hasamban. Hirtelen a térdemmel ágyékon rúgom és a szobámba rohanok. Bekulcsolom az ajtót és nagy erősködés közepette elé tolom a rogyadozó szekrényt. Erőtlenül és fájdalmakkal küzdve rogyok le a komód elé. Könnyeimmel küzdve fekszek le magzatpózba a földre. A mögöttem hallható dübörgések nem hagynak aludni. Azok enyhülésével ragadnak le a pilláim és egy sokkal jobb helyre visznek.

°°°

A testem rázkódására ébredek. Ijedten nyitom ki a szemem, mert azt hittem Sang rángat. Kissé nyugodtabban ülök fel, amikor rájöttem hogy csak beképzelem. Nyújtózni kezdek amikor erős fájdalom nyilall a bordáim környékére.
-Aish.. -sziszegem.-
Feltápászkodok a hideg és kemény földről majd vacillálok, hogy eltoljam-e a szekrény vagy ne. Pár pillanat utána amellett döntök hogy átöltözök, majd kimászok az ablakon. A kredencet kinyitva veszem ki belőle a táskám és keresek benne valami göncöt. Megszabadítom testem a mostani rongyaimtól és felfedezek magamon egy-két, kék-lila foltot plusz az újra sérült csuklóm. Nem törődve sokat velük magamra ráncigálom a ruháim és az ablak felé veszem az irányt. Hangtalanul nyitom ki és ugrok ki rajta. A ház háta felé veszem az irányt és az ott elhelyezkedő erdős-ligetes részhez sietek. Amikor már elég messze tudhatom magamtól az ideiglenes lakhelyemtől, egy tetszőleges fára mászok.
Mostanában úgy érzem hogy bujdokolnom kell. Csendesen szuszogva figyelem a természet és fülelemem annak nyugtató hangját, amikor nem tetsző zajokra leszek figyelmes. Betapasztom a kezeimmel a szám és még jobban összehúzom magam.
-Yuri! Láttam hogy kijöttél te semmire kellő! -ordít a nagybátyám.-
Még közelebb húzódok a fa törzséhez és hallgatom a monológját.
-Eltartalak és szállást nyújtok! Mégis keresztbe teszel nekem te szajha. -kiabál a semmibe.-
Megunva a sajnáltatását leugrok a fáról és vitatkozni kezdek vele.
-Eltartasz?! -rivallok rá.- Semmit nem adtál mióta ide hoztál erre a szemét telepre! -kezdek lépdelni felé.- Szállást nyújtasz?! -nézek a szemébe.- Inkább szenvedést egy zárt területen! -kiáltom a képébe.-
Semmit nem tűrve kezdek a végtelen határba szaladni. Párszor a bokám bánja a sietséget, de nem tud meghatni. Inkább ficamodjon ki, de nem leszek azzal az emberrel összezárva. Amikor már nem látom magam mögött elterülök a dús fűben és sírni kezdek.
-Mivel érdemeltem ezt ki?! -sutyorgom.- Ha?! -mondom ingerültebben.-
A lágy szellő segít felszárítani a könnyeim, a pázsit halk susogása megnyugvást ad a néhai nap sugarai melengetik a bőröm. De a szívem csak pár dolog tudná; Jungkook, Kang és a szüleim.
Újra zokogásban török ki és a gyepet kezdem tépkedni. Közben felülök és a földet is ütlegelni kezdem.
-Senkim nem maradt! -ordítom el magam.-
Egyedül ülök egy ismeretlen réten, egy ismeretlen városkában csupa ellenséges emberrel. Már az első nap rejtőzködnöm kellett három férfitól, aztán még a nem otthonomnak nevezett helyen meg is vertek. Félve aludtam el és keltem fel.
-Ye-Eun..? -kérdezek félve.-
Minden szürkés színt vesz fel és megpillantom magam előtt a nővérem.
-Mennyire rossz halottnak lenni? -pillantok rá.-
-Jobb mint az életed. -mondja halkan majd felszívódik.-
Tényleg segítségre van szükségem.. Legalábbis valakire aki nem engedi, hogy egy halottal beszéljek aki csak a képzeletemben él és a halál szépségéről prédikál.
-Jungkook szükségem van rád! -kiáltom az ég felé.- Várj meg kérlek! Várjatok rám.. -csordulnak ki újra a könnyeim.-