Farkaslélek

Színváltás

~Uramatyám. Megvan az ezer olvasó. Higgyétek el, sikoltoztam örömömben, mikor megláttam az 1,01K olvasót. Én szóhoz sem jutok. Mindenkinek nagy-nagy ölelés és rengeteg köszönet. Nagyon imádlak titeket! <3~

Visszavittek a cellámba. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Az egyik például az volt, hogy miért pont én jutottam erre a sorsra. Vagy, hogy miért pont erre a sorsra? Inkább megpróbáltam kiszabadulni. A helyiség, ahol voltam, tele volt kicsi kavicsokkal. Így gondolkozás nélkül összeszedtem a legnagyobb kavicsokat, majd a rácsot kezdtem el dörzsölni. Hát nem jött össze. Hogy gondolhattam, hogy majd néhány kicsi kavics kijuttat innen? Hjaj, valaki, jöjjön és mentsen meg! Nem, Kat, nem fog senki sem jönni, hiszen nem egy filmben vagy, ahol majd jön egy megmentő, kiszabadít aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk! Nem, nem. Itt csak ülök a kis hátsómon és immár kísérleti alanyként kell leélnem azt a maradék életemet, amit nagy eséllyel az egyik hülye kísérlet fog kioltani. Fáradt vagyok. Le kéne feküdnöm, de tudom, hogy úgysem tudok elaludni. Azért megpróbálok elhelyezkedni azon a kényelmetlen és semmit nem érő ágyon. Nem tudom eldönteni, hogy magam alá rakjam a takarót, hogy ne fázzak fel, vagy inkább terítsem magamra. Megvan! Az egyik fele alattam lesz, a másik meg rajtam. Egyszerűen széttépem. Jobb lefeküdni, mint ott ülni a kicsit vizes és hideg padlón, tehetetlenül, magam elé bámulva és az élet értelmén gondolkozva. Sokkal jobb.
(***)
Valahogy kipihenten kelek. Olyan érzésem van, mintha otthon lennék és ez az egész hülyeség csak egy álom lenne. De sajnos nem. Megint a hülye ágynak nevezhető hideg, falra láncolt kőtömb. Feltámaszkodok. Végül is, miért ne, megpróbálok átváltozni.. És... Meglepő módon, nem sikerült. Mit adtak ezek be nekem, hogy elvette a képességemet? Jó, nem mondom, hogy rossz normális civilként élni, de nem is olyan jó, mivel megszoktam, én farkas vagyok. Farkas lélekkel. Gondolataimat a komor őrök zavarják meg, akik benyitnak hozzám. Nyújtózkodok éppen egy ásítás kíséretében, mikor csak úgy lelöknek az ágyról.
-Kelj már fel! - köpi nekem ezt a két szót lehányóan, míg az egyik nevetni kezd.
Dühösen felkelek, majd megállok. Végigfutott egy gondolat az agyamon. Én régen karatéztam. Ők most mögöttem állnak. A cella ajtaja nyitva van, benne a kulccsal. Félmosolyra húzom a számat. Mit sem törődve a lehányó tekintetükkel, hirtelen hátrafordulok és beütök az egyiknek. A másik csak néz rám, én pedig adok neki egy kis reakcióidőt, viszont amint észhez kap és támadna, én addig megnyomom az egyik olyan pontját, amitől lesokkol. Még nagyobb szerencsémre egyik sem magasabb nálam, éppen, hogy csak pár centivel. Leszedem az egyik páncélzatát és felveszem azt. Kimegyek a börtönből, majd rájuk zárom az ajtót. Megindulok a jó irányba. Dave apja előtt találom magam.
-Maga meg mi a csudát keres itt?! - néz kicsit idegesen és kíváncsiskodón.
-H-hát é-én... - sütöm le a szemem. Szerencsére nem látja, ki is vagyok valójában. - Hát é-én vagyok az ú-újonc.. - dadogom a sok hülyeséget, ami eszembe jut.
-Akkor engem nem értesítettek újonc érkezéséről. Hova tartott éppen, kisasszony? - Na bakker. Rájött, hogy én lány vagyok.
-É-én csak a.. Mosdóba, uram.. - Nézek a szemébe komolyan.
-Tudja merre van?
-I-igen, azt hiszem.. - indulok el egy irányba. Mit tudom én, merre.
-Rossz irány. Ki a csuda maga?! - Jön közelebb. Megszeppenve nézem, ahogy méreget.
-É-én... Nos, a nevem... Evelyn White... - Jut eszembe gyorsan egy név. Egy iszonyúan ismerős név.
-Kérem, vezessék el Evelynt a mosdóba. 5 percnél tovább nem lehet bent. Én addig megnézem Kathrinet. - a nevem hallatára görcsbe rándul a hasam és minél jobban sietek, hogy ki ne fussak az időből.
Amint beérek, meglátom a nem túl nagy ablakot, de pont akkora, amekkorán kiférek. Csak ki akarok jutni erről a gyomorforgató helyről. Leszenvedem magamról a nehéz páncélzatot, majd kiküszködöm magamat a szűk ablakon. Ah. A friss levegő. Vártam már ezt a pillanatot. De most nincs időm ezen gondolkozni. Futni kezdtem, csak sajnos nem négy lábon, hanem csak kettőn. Az erdő szélére érek. Egy nagy sóhaj kíséretében már lassítok a tempón, azaz már nem sprintelek, csak kocogok. Meglátom az ismerős kecót, amibe apám csak úgy bedobott, mert jó lesz az ott nekem. Mindegy. Furgont hallok a hátam mögül. Igen. A fogva tartóim jönnek utánam vagy százzal. Kikerekednek a szemeim és egyre gyorsabban futni kezdek. Odaérek apám nagy irodájához, majd sietősen berontok rajta. Ott is úgy futok, mint akit kiéheztetett kutyák üldöznek. Pedig nem. Viszont hallom, hogy jönnek utánam. Berontok a titokzatos nagy ajtón. Úgy látom, éppen egy fontos megbeszélést zavartam meg. Per pillanat nem érdekel.
-APA! - ordítok könnyekkel a szememben és a háta mögé szaladok.
Pont úgy néztem ki, mint egy ötéves kislány. Apa pedig védelmezően elém állt. Amint megindultak felénk azok a semmi érzelmet nem kimutató emberek, apa ökölbe szorította a kezét, majd amint az ütéstávolság megvolt, ütött. Azonban úgy visszaütöttek neki, hogy a földre esett. Összeszorult a szívem. Végre úgy éreztem, megvéd és, hogy bízhatok benne. Nem akartam cserbenhagyni őt. Most nem. Nem hajoltam le hozzá. Azonban ökölbe szorítottam a kezeimet és a fogaimat is nagyon összeszorítottam az idegességtől. Valamitől megijedhettek. Nagyon.
-E-ennek vörös lett a szeme! - mondta félve az egyik.
Én csak közeledtem lassú lépteimmel. Átváltoztam. Azonban... A szőröm fekete lett. A szemeim pedig vörösek. Vicsorogva tartottam feléjük. Elkezdtek futni, egymást lökdösve. Az egyik felbukott a másikban. Kiestek az ajtón. Az egyiknek felkarcolta az arcát valami, a sebből pedig folyt a vér. A szagra jobban ideges lettem. Felálltak és folytatták tevékenységüket. Futottak. Én pedig utánuk eredtem. Mire kiértem már a kocsival olyan gyorsan elhúztak, ahogy csak tudtak. Én lefeküdtem és visszaváltoztam. A füvön kucorogtam, a sírással küszködve. A nagy csomó a torkomban legyőzött. Zokogni kezdtem. Pár perc múlva éreztem, ahogy valaki felemel, de nem akartam kinyitni a szemem, ezért nem láttam, hogy ki cipel. Bevitt engem egy szobába. De nem abba, amiben én voltam. Valami teljesen másba. Egy ismerős hangot hallok meg. Csak annyit mond, "köszönöm" és egy homlokpuszi kíséretében letesz engem a tiszta, pihe-puha ágyba. Hallom lépteit távolodni, majd egy ajtókattanás kíséretében elhagyta a szobát. Apa volt az. Jó érzés fogott el, mikor megköszönte. Viszont még valami akkor sem hagyott nyugodni. Amy. Nem tudom, hol van, mit csinál jelenleg, mit akar tőlem, mi ütött belé akkor. A gondolattal sem foglalkozva annyira, lassacskán elaludtam...

~Sziasztok! Tudom, már az elejére is írtam. De még egyszer szeretném megköszönni az a sok türelmet és, hogy itt vagytok velem. Most remélem, örültök a hosszabb résznek. :D További szép estét, imádlak titekeet x333~