A Szivárvány és az Angyal °LS°

two - hello darkness my old friend

Harry idegesen, kipirult arccal és összekuszálódott hajjal ért haza aznap délután. Az ajtóban ledobta a táskáját, majd, miután a cipőjét is lerúgta, feltrappolt az emeletre. Nem volt éhes, bár igazából eszébe sem jutott az evés. Egyenesen a fürdő felé vette az irányt, hogy lefröcskölje az arcát egy kevés hideg vízzel, hátha így kitisztulnak a Louis körül kavargó gondolatai. De nem. Csak rosszabb lett. A hűvös folyadék lassan végigfolyt az arcán, de az agyában egy cseppet sem tett rendet. Képtelen volt józanul gondolkodni. A szobájába vonult, majd végigdőlt az ágyán és csendesen hallgatta, ahogyan az egyre sűrűsödő esőcseppek monoton módon kopognak az ablakán. A fejében a nap eseményei járkáltak fel és alá. Újra és újra felidézte Louis rekedtesen csengő hangját, bájos mosolyát, csillogóan kék szemeit, aztán a mondatot, ami egyszerre tette boldoggá és rémisztette meg Harry-t.

"Tetszem neked Harold, ugye?"

Ez a mondat visszhangzott a fejében, már azután is, hogy Louis se szó se beszéd otthagyta őt a szekrényénél a gondolataiba mélyedve. És utálta ezért a fiút. Vallomásra kényszerítette, aztán csak úgy lógva hagyta azzal a furcsa, frusztráló érzéssel. Hogy is hívják? Ja igen... remény.
Harry idegességében a párnájába fúrta a fejét. Kedve lett volna beleordítani az összes problémáját, de végül mégsem tette.A szomszéd amúgy is tiszta hülyének nézte volna, ha véletlen meghallja. Inkább csak engedett a szorító fájdalomnak, ami a mellkasát nyomta és hagyta, hogy a könnyek utat törjenek maguknak és lassan végigfolyjanak a fiú arcán. Egy percre átadta magát a sírás elsöprő erejének. Csendesen belezokogott a párnájába. De ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Néhány pillanat múlva már csak egy-két szipogás maradt utána, de ezzel vége is lett. Harry azonban érezte, hogy a lelke egy része hihetetlenül megkönnyebbült attól, hogy ezt mind kiadhatta magából egy kiadós sírás kíséretében. 
Néhány percig még a párnájába temette az arcát, de, amint érezte, hogy a kínzó szorítás kezd megszűnni, felemelte a fejét és az ágya melletti falra függesztett tükörbe pillantott. Egy fáradt, pirosra duzzadt szemű, kócos fiú nézett vissza rá, akinek az arca igen csapzott volt. Ezen muszáj volt mosolyognia. Annyiszor látta már magát így, de ez csak mindig jobban megerősítette abban, mennyire szereti Louis-t. Bármennyire szemét is vele, bárhogy kihasználja vagy kineveti, úgy sem számít. Mert, még úgy is, hogyha csak rágondolt, a szíve hevesebben kezdett verni és még egy kiadós sírás után sem tudta rendesen elnyomni a mosolyát. Úgy viselkedett mint egy komplett idióta, de most már egyáltalán nem bánta. Hihetetlenül bele volt zúgva Louis-ba. És ezt most már a fiú is pontosan tudta. Ez pedig egyszerre volt megnyugtató és kegyetlen rémisztő.

Az arcképe tanulmányozása után a fiú úgy döntött, hogy elege van a folytonos elmélkedésből, így feltápászkodott az ágyából és a sötétítő függöny felé nyúlt. Amint meghúzta a kötélszerű madzagot, a szobát félhomály fedte be, ami kicsit megnyugtatta Harry-t. Szerette ezt a furcsa szürkésen sötét színt, mert teljesen kikapcsolta az agyát.

A fiú még gyorsan megmosta a fogát, magára kapta a narancsos árnyalatú pólót, amit pizsamakén használt, majd fáradtan visszamászott az ágyába és a fejére húzta a puha takarót. Sajnálta, hogy nem várta meg, amíg az anyja hazaér a munkából, de úgy gondolta, majd holnap bepótolják a közös vacsorát. Mielőtt még lecsukta volna a szemeit, ismét Louis alakja jelent meg előtte, aztán elnyomta az álom.

xoxo M