A kórház fehér székében ült,a fejét és a kezeit a térdére hajtotta. Harry tudta,hogy ez egyáltalán nem illedelmes viselkedés,de nem akarta mindenki tudtára adni,mennyire fél. Louist már vagy egy órája betolták a kórházi ágyon az orvoshoz,de azóta semmi hír. Már majdnem éjszaka volt,az ablakok elsötétedtek,Harrynek pedig egyre könnyesebb lett a szeme. Felic el sem tudott jönni. Harry már arra sem emlékezett pontosan,hogy miért,csak annyit érzett,hogy teljesen egyedül van. Louis nélkül. A könnycseppek végigfolytak az arcán és az orra hegyén is. Nem is igazán igyekezett letörölni őket.
-Louis hozzátartozója?-a férfi hangja észhez térítette Harryt,aki így gyorsan felkapta a fejét és az orvosra nézett. Legalábbis gondolta,hogy az orvos,hiszen fehér köpenyt és olyan furcsa maszkot viselt. Lassan bólintott,de a feje belefájdult a mozdulatba.-Nincs különösebb baja,csak egy kisebbfajta sokk érte,de hamar rendbe fog jönni. A gyógyszereit most sokáig nem veheti be,de nem olyan erős a depressziója,hogy önbántalmazási kényszerei legyenek. Most éjszakára még bent tartjuk,de a szobájában esetleg csinálhatunk helyet,hogy le tudjon ülni.
Harry képtelen volt megszólalni. Annyi minden szakadt a nyakába hirtelen,csak egy bólintásra futotta az erejéből. Louis depressziós. Az életvidám,vicces,optimista,mosolygós Louis depressziós. A gyönyörű Louis. Aki egyetlen mosolyával bearanyozza Harry napját,aki bárkit meg tud nevettetni egy furcsa grimasszal,aki még akkor is nevet,ha körülötte mindenki sír. Depressziós. Nem tudta felfogni. Nem,az lehetetlen!
Louis kórházi szobájába rohant,ahol a gépek pittyegésének hangja töltötte be a teret a fiú szuszágásával keveredve. Ott feküdt az ágyon. A haja kusza és izzadt volt,a kezébe infúziót kötöttek,a szemei csukva voltak és a száján kapkodta a levegőt. Még így is gyönyörű volt. Harry odalépett és az ujjai közé vette az egyik puha tincsét,ami lustán csúszott ki a kezéből. Hangosabban kezdett szuszogni,de a lélegzetvétele erőtlen és szomorú volt. Leaglábbis Harry így gondolta. De olyan gyönyörű volt. Még úgy is,hogy nem mosolygott. Még úgy is,hogy kómában hevert egy kórházban. Még úgy is,hogy nem látszódott a vakító égszínkék szeme. Még úgy is,hogy Harry már tudta,depressziós.
Gyönyörű.
xoxo M
Ui.: "Tudom,nem lett a világ legvidámabb része,de annyira szerettem megírni. Azaz persze nem repestem a boldogságtól,mert szinte végigsírtam,az előzővel együtt,de megnyugtatok mindenkit,lesz ez még rosszabb is!:) Köszönöm mindenkinek,aki elolvasta<3"
