"Talpraállás"

3. fejezet

Azt hiszem, szereztem egy új barátot. Felemelő érzés. Márkkal talán meg fogok tudni beszélni mindent. Elmesélhetem neki az életem, elmondhatom neki az érzéseim. Talán még el is fogok tudni vele menni valahova. Mondjuk kávézni, vagy talán étterembe. De hiszen nemsokára visszamegy Angliába mordult fel a tudatalattim. De nem baj. Kihasználom azt a pár hónapot amíg itthon van, aztán meg majd meglátjuk, hogy mi lesz. El is mesélem anyunak. Vagy nem. Anyuék nem nagyon díjazzák, hogy Dáviddal találkozom. De hát ő az egyetlen ember akivel beszélgetni tudok. Sokan megvetnek az miatt, mert nem tudok járni. De elmondom neki. Ez azért elég nagy dolog az életemben, hogy végre szereztem egy barátot. Elő is vettem a telefonom és bepötyögtem az üzenetet.

Izabella: Szia anyu ! Azt hiszem, szereztem egy barátot.

Anya: Ennek nagyon örülök. Ki lenne az ?

Izabella: Dávid fia, Márk.

Anya: Ez most kicsit elszomorított. Tudod, hogy nem örülök, hogy annak az embernek a családjával barátkozol, aki elvette az életed.

Izabella: De hát ő nem tehet erről. De nem szeretnék újra veszekedni. Ezt már megbeszéltük párszor. Dávid a barátom, és most már Márk is. És szeretném, ha ez így is maradna.

Anya: Rendben. Nem szólok bele abba, hogy kivel barátkozol. Csak nehogy csalódj.

Izabella: Nem fogok. Szeretlek !

Anya: Én is szeretlek kicsim.

Feltettem tölteni a telefonom és begördültem a konyhába. A bejárónő itt járhatott, míg én odavoltam Dávidnál, mert ott van az ebédem az asztalon. Franciasaláta natúr csirke mellel. A kedvencem. Betettem a mikróba, hogy megmelegítsem egy kicsit, mert már kihűlt. Elővettem az evőeszközöket és kiszedtem a salátát, mert azt hidegen szeretem. Közben a hús is elkészült, azt is beletettem a tányéromba és megebédeltem. Ebéd után beraktam a tányért és az evőeszközöket a mosogatógépbe, és begurultam a táncstúdiómba. Bekapcsoltam a zenét és csak néztem magam a tükrökben. Odagurultam a tükörfal elé és megfogtam a korlátot. A kezeimmel kinyomtam magam így egyenes testhelyzetbe kerültem, de a lábaim csak lógtak lefelé. Visszahuppantam a székembe és hagytam, hogy a zene átjárja minden porcikám. Magamban dúdoltam a dallamot, és csak akkor vettem észre, hogy Csajkovszkij Diótörőjéből szólt egy dal. Begurultam a szoba közepére és tettem egy kört a székemmel. Lépteket hallottam. Ki lehet az ? Bezártam egyáltalán az ajtót ? Istenem ! Elfelejtettem ráhúzni a reteszt a bejárati ajtóra. Bárki bejöhetett. Odafordultam a terem ajtaja felé, ahol Márk állt. Mit keres itt ? Nem rég ment el.

-Ne haragudj, hogy bejöttem. Csöngettem, és nem jöttél ki.

-Semmi baj. Én kérek elnézést. De miért jöttél vissza ?

-Nem akartalak egyedül hagyni.

-Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm.

-Semmiség. Itt maradunk, vagy átmegyünk a nappaliba ?

-Átmehetünk - mondtam, majd megfogtam a székem kerekét, és átmanővereztem a nappaliba.

-Ügyesen tudsz közlekedni.

-Hát, rá voltam kényszerülve, hogy megtanuljam. Hozhatok valamit inni vagy enni ?

-Nem, köszönöm. Csak beszélgetni szeretnék.

-Értem.

-Szeretném meghallgatni a történeted.

-Nem túl rövid. Van időd ?

-Raérek- mosolygott rám kedvesen.

-Hát hol is kezdjem ? Az első balett órámra három évesen vitt el anyu. Emlékszem, rengeteget néztem a balerínákat a tévében, és mindig is olyan akartam lenni, mint ők. Sokat kellett könyörögnöm, hogy végre elvigyen egy próbára. Már az első alkalommal imádtam. Pár hónap után azt mondta az edző, hogy van tehetségem, és ha szeretném, többet foglalkozna velem. Anya először nem nagyon akarta engedni, de addig győzködtem, hogy végül belement. 10 évesen már fel is léptem a balett házban. A Hattyúk tavából játszottam az egyik tündér lányt. Aztán egyre komolyabb szerepeket kaptam, míg 18 évesen főszerepem lett a Diótörőben. De a tánc rengeteg időt elvett az életemből. A minden napi, 4 órás edzés mellett még a tanulásra is alig volt időm. Sok áldozatot kellett hoznom a tánc miatt. Miután anya újraházasodott, akkor voltam 13, ők elköltöztek vidékre. Nekem viszont maradnom kellett a tánc miatt. Először egy kollégiumban laktam, majd kibéreltünk egy lakást, végül ideköltöztem, ebbe a házba. Elég nagy kihívás volt 13 évesen teljesen egyedül élnem. De én megoldottam. Délelőtt suliba mentem, délután 4 órát töltöttem a tánc stúdióban, este vagy éjszaka pedig tanultam. Nem volt sosem valami fényes az eredményem, de hármastól rosszabb átlagom sem volt soha. Barátaim csak a csoportból voltak, de ők nem is voltak igaz barátok. Annyi volt kb a kapcsolatunk, hogy edzés előtt vagy után beszéltünk pár szót, és ennyi. Pasim sem volt soha. Senkivel sem tudtam soha megbeszélni az érzéseim, a gondolataim. Mindig magányos voltam. A tánc volt az egyetlen társam. A tükrök előtt táncolva meséltem el az érzelmeim. Ha dühös voltam, akkor pörgősebb dalra táncoltam, ha szomorú, akkor melankonikusabb dallamra. A tánccal fejeztem ki magam. Igazából nem is beszéltem még senkinek az érzéseimről, csak anyunak. És most neked. Őszintén szólva elég jól esik végre elmesélnem a történetem és az érzéseim. Párszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyjam a táncot, de túlságosan is szerettem ahhoz, hogy otthagyjam. A lábaim folyton fájtak, de nem adtam fel.

-Nem tudok mit mondani. Fel sem tudom fogni, hogy hogy nem lehettek barátaid. Olyan kedves, pozitív személyiség vagy. És hogy pasid nem volt. El nem tudom képzelni, hogy létezik olyan pasi, aki nem akar egy ilyen csodálatos nővel járni, mint te- mondta, miközben folyamatosan az ajkát harapdálta.

-Hát mégsem jöttem soha össze senkivel - feleltem kissé elpirulva.

-Mindig is érdekelt, hogy az emberek miért szeretnek balettozni. Hiszen rengeteg fájdalommal jár. Tönkreteszi a lábfejet, csontsovány az ember, rengeteg stresszel jár, lemondással - mondta összeráncolt szemöldökkel. Annyira aranyos amikor összehúzza a szemöldökét. Ilyenkor a komoly, felnőttes arca hirtelen olyanná vállik, mint egy éretetlenkedő kisgyereké.

-Hát igen, de ez a sok negatív dolog mellett rengeteg pozitívummal is jár. Például annak az érzése, amikor átjár a zene, az egész tested irányítod, érzelmeket közvetítesz a mozdulataiddal. Felemelő érzés táncolni. Boldoggá tesz. Egy idő után meg tudja az ember szokni azt a kis fájdalmat. Nem olyan vészes. De az, amit ez cserébe kapunk. Amikor a színpadon állunk, és mindenki minket néz, az leirthatatlanul jó érzés. Olyan, mintha te lennél a király, és mindenki csak téged figyel, miközben valami fontosat közölsz a népednek. Mi is közlünk valamit, de mi a táncon keresztül. Amikor táncolok, az olyan mintha repülnék. Könnyűnek, szabadnak érzem magam. Tündérnek, aki tud varázsolni. Aki elvarázsolja a közönséget. De most, a tündérnek eltört a varázspálcája, így nem tud már varázsolni, és mindenki elfelejtette, hogy valaha is a világon volt. Na hát pontosan ugyan ez történt velem is. Egy senki lettem. Szerintem a nevem sem tudja már senki. Esetleg ha valaki meghallaná bólogatna, hogy "Ja, igen. Ismerős a név, de fogalmam sincs, hogy ő kicsoda." Elfelejtettek. Az embereknek addig érdekes valami, vagy valaki, amíg az tud nekik valamit adni. Én már nem tudok, úgy hogy senki felém sem néz. Ilyen az élet. Kegyetlen, és könyörtelen. Azt veszi el, amire a legjobban szükséged van. Holnap bemegyek az egyetemre és megkérdezem, hogy ìrhatok-e késeltetett felvételit, mivel a rendes már lement. Ha megengedik, akkor már szeptemberben elkezdem a sulit, ha nem, akkor majd csak jövőre vágok bele a tanulmányaimba. Szeretném minél hamarabb befejezni az egyetemet, hogy minél előbb taníthassak.

-Elkísérlek vágott közbe.

-Köszönöm - mosolyogtam szégyellősen - És te mikor mész vissza ?

-Két és fél hónapot vettem ki. Tehát szeptemberben kell visszamennem. Elsején indulok, hogy legyen időm kipihenni magam. Apa eléggé le tud fárasztani - mosolygott édesen.

-Apukád jó ember. Nagyon szeretek vele beszélgetni. Olyan jó rálátása van az életre. Szeretem hallgatni a történeteit a gyermekkoráról, vagy azokról az időkről, amikor a hadseregben szolgált. Teljesen más volt akkor még a világ.

-Én is szeretem, amikor mesél nekem. De nekem a kedvenceim, amikor az anyuval közös emlékeit idézi fel. Imádtam az anyukámat. Nagyon pozitív személyiség volt. Apu nem nagyon szerette, ha csokit eszem, de imádtam, amikor anyu titokban hozott haza egy keveset, és becsempészte a szobámba, hogy megehessem. Hiányzik, nagyon.

-Elhiszem- mondtam szomorkásan. - Apám 5 éves koromban hagyott el minket. A bátyám, Péter akkor volt 10 éves. Nagyon megviselt. Azóta sem hallani róla semmit. Aztán anyám 13 éves koromban újraházasodott, és született két lánya, Hanna és Ivett. A férje, Gábor jó fej, bár nem ápolunk bensőséges viszonyt. Minden fellépésemen ott volt ő is, és a húgaim is, és ez hihetetlenül jól esett. Péter néhányat kihagyott a tanulmányai miatt, de ő is többnyire megnézett. Az édességgel kapcsolatban meg. Azt hiszem, utoljára 2 évesen ettem cukrot - mondtam nevetve.

-Akkor épp itt az ideje - pattant fel a székből - Gyere ! Elviszlek a kedvenc cukrászdámba - mondta, majd a székem mögé lépett és elkezdett az ajtó felé tolni. Felkapta a cipősládáról a kulcscsomóm, majd miután kitolt, bezárta maga mögött az ajtót.