"Talpraállás"

4. fejezet

Jézusom ! Nem is tudom pontosan, hogy hogy érzem magam. Idegesnek ? Izgatottnak ? Dühösnek ? Talán mind a három. De leginkább kíváncsinak. Nagyon rég ettem bármilyen nemű édeset. Mindig csak sztéviával édesítettem, ha esetleg csináltam valamilyen kalácsot. Bár nem nagyon volt időm kalácsot csinálni. És különben is a sztéviának köze sincs a cukorhoz. Bár is azt mondják. Nekem nem sok viszonyítási alapom volt. Hogy, ha nassolni akartam, akkor mirelit borsót ettem, vagy más zöldséget, esetleg gyümölcsöt.

-Szóval. Ebben a cukrászdában van minden. Az én kedvencem brownie, de vannak gyümölcsös sütik, meg vaníliásak is. De majd meglátod- hadarta, majd hirtelen elhallgatott pár másodpercre - Hogy az istenben tudtál kibírni ennyi évet cukor nélkül ?

-Igazából, mivel nem kóstoltam, ezért soha nem is vágytam rá. Ez olyan mint a drog. Ha nem próbálod ki, nem függesz tőle.

-Elég sokszor használsz hasonlatot.

-Ó. Ne haragudj. Csak megszoktam, hogy a táncban minden lépés, minden mozdulat, minden dallam jelképezett valamit. Ez is egy fajta hasonlat. A szerző és a koreográfus például a madarat utánozza le. Hozzá hasonlítja a hangokat, mozdulatokat.

-Semmi gond- mondta, és kihallottam a hangjából, hogy mosolygott - Sőt, tetszik is.

-Igazán ?- kérdeztem elpirulva.

-Igen- mondta, majd lefordult. Pár perc múlva meg is érkeztünk. Leültünk a kinti részre, és én a kezembe vettem az étlapot. Márknak nem is volt szükséges, hiszem ő úgy is browniet fog rendelni. Minden kalács mellé egy kép volt mellékelve, hogy a kinézetét is láthassuk a süteménynek. Az embert nagyban befolyásolja az, hogy hogy néz ki az étel. Mondjuk nem enne meg senki sem olyan kalácsot, ami csak rá van dobva a tányérra, össze van törve a tésztája, és még a krémje is lefolyt. Hiába lehet az íze jó, még sem esszük meg legtöbben. Kiválasztottam egy túró tortát, aminek a tetején bogyós gyümölcsök vannak. Nagyon gusztusosnak tűnt. Jött a pincér, úgy hogy rendeltünk. A két kalács mellé Márk egy kólát én pedig egy ásványvizet rendeltem.

-Istenem ! Nem hoztam a pénztárcám - kaptam a szám elé, amikor eszembe jutott, hogy olyan gyorsan távoztunk, hogy a tárcám otthonmaradt.

-Így sem, úgy sem engedtem volna, hogy te fizess. Én hívtalak meg, én fizetek.

-Ez nem meghívás volt- nevettem - Te kijelentetted, hogy jövünk.

-Igaz- mondta az ajkába harapva, hogy elfojtsa a mosolyát.

-De nem bánom. Nem csak édeset nem ettem évek óta. De kikapcsolódni sem kapcsolódtam ki, már nagyon rég.

-Akkor örülök, hogy újra visszahoztalak az életbe - mosolygott kisfiúsan. Nagyon aranyos, amikor leplezetlenül boldog. Igazából mindenhogy aranyos. De talán akkor, amikor összevonja a szemöldökét, akkor a legaranyosabb. Nem. Inkább, amikor az ajkába harap. Vagyis, valójában, amikor mosolyog.

-Bella ! Itt vagy ?- szólítgatott Márk a csodálatos bariton hangján. Hoppá ! Elkalandoztam. Mennyit nem hallhattam a beszédjéből ?

-Ne haragudj ! Elgondolkodtam - kértem bocsánatot.

-Láttam- nevetett fel- Aranyos vagy, amikor gondolkozol.

Azta ! Azt mondta, amit hallottam ? Tényleg azt mondta, hogy aranyos vagyok ?

-Tessék ?- kérdeztem rá a biztonság kedviért.

-Azt mondtam, hogy aranyos vagy, amikor gondolkodsz.

Tényleg azt mondta.

-Köszönöm - mondtam. A szél az arcomba fújta sötét szőke hajam. Kinyújtotta a kezét, hogy kisöpörje rakoncátlan tincseim, és miközben hozzám ért bizsergés futott végig a testemen. Soha nem éreztem még ilyet. Mi történik velem ?