"Talpraállás"

1. fejezet

Sikítva ébredtem fel a folytonosan visszatérő rémálmomból. Újra és újra átélem azt a szörnyű balesetet, ami elvette az életem értelmét, a táncot. Felültem az ágyamban, és próbáltam megnyugodni. Lehúztam magamról a takarót, és lepillantottam az egykor izmos, táncos lábaimra. Nem tudom mozgatni őket és ez megőrjít. Három éves koromban kezdtem balettezni, az az 15 évet táncoltam. 18 évesen kaptam meg az első főszerepem, ami elég nagy szó, méghozzá a Diótörőben. De sajnos csak három előadást tudtam végigtáncolni, a balesetem miatt.
Az a szörnyű este teljesen megváltoztatta az életem. Pár hónappal a baleset napja előtt kaptam meg a jogsim, és édesanyáméktól tartottam haza. Havazott, és jegesek voltak az utak. A kamionsofőr elvesztette a kontrollt a kamionja felett, és frontálisan ütköztünk. Valamint hátulról is belémszaladt egy kocsi. A gerincembe fúródott egy rugó, így megsérültek az idegek és lebénultak a lábaim. A sofőr, Dávid, miután megtudta, hogy én vagyok Nyári Izabella, a prìmabalerìna, megpróbált öngyilkos lenni. Szerencsére sikerült megakadályozni, és mái napig is meg szoktam látogatni. Jó barátok lettünk, és mindig biztosítom arról, hogy ő nem tehetett a balesetről. Bárkivel előfordulhatott volna. Dávid mindig szívesen lát és sokat beszélgetünk. A felesége pár éve meghalt, a fia pedig külföldön él.
Pár percig csak ültem az ágyamon, néztem a lábaim, és próbáltam őket manipulálni, hogy mozduljanak meg. Mindhiába. Rápillantottam a tolószékemre, ami az ágyam mellet hevert, és a kezem segítségével odakúsztam mellé és belehuppantam, de a lábaimat csak húzni tudtam magam után. Megfogtam a kezemmel, az egyiket, szépen leemeltem az ágyról, majd óvatosan leengedtem. Ezt megismételtem a másikkal is, és már gurulhattam is ki az előszobába. Az elmúlt egy év alatt egész jól megtanultam közlekedni a székkel, valamint ki-be mászkálni belőle.
Az előszoba tele van képekkel. A szüleimmel, a testvéreimmel, barátaimmal, az edzőmmel. És rengeteg van rólam, ahogy a színpadon táncolok, gyönyörű, csillogó ruhában, szigorú kontyba kötött hajjal. Annyira hiányzik az az érzés, ami átjárt akkor, amikor a színpadon táncoltam. Felszabadultnak éreztem magam, magabiztosnak, tehetségesnek.
A baleset által elvesztettem a barátaim is. Mivel szinte az egész életem a balettnek szenteltem, csak a tánccsoportból voltak barátaim. És most, hogy már nem tudok táncolni, senki sem figyel rám. Egyszer, kétszer volt hogy meglátogattak, de semmi több. Az egyetlen barátomnak Dávidot mondhatom. De hát ő majdnem olyan idős, mint az apám. Sokkal jobban örülnék korombeli barátoknak. Ne essék félreértés, imádom Dávidot, de akkor is. Neki nem mondhatom el azokat a problémáimat, amiket egy velem egy idősnek nyugodt szívvel elmondhatnék.
Pasim, az soha nem volt. Elég szomorú, hogy majd húsz évesen még egy fiúval sem voltam. De hát soha nem volt időm semmivel sem foglalkozni a táncon kívül. Nem nagyon mozdultam ki sehova, így nem is ismerkedtem, főleg nem fiúkkal. Igazából, az egész tìnédzser korom úgymond kiesett. Nem buliztam, nem barátkoztam, nem jártam gimibe. Magántanulóként fejeztem be az egész középiskolát. Azt sem tudom, hogy milyen lehet egy osztályközösséghez tartozni. Semmilyen közösséghez sem tartoztam a tánccsoporton kívül. De legalább a balett által megtanultam a kitartást. Így nem fogom feladni az életet. Küzdeni fogok. Attól hogy nem tudok járni még nem veszett el minden. Még befejezhetek egy egyetemet, dolgozhatok. Talán még családom is lehet. " Hova gondolsz ?" ripakodik rám a tudatalattim "Senkinek sem kell egy béna nő, aki semmit sem tud megoldani az életben !" Elhessegettem ezeket a gondolatokat. Nem is akarok vele foglalkozni. Fel fogok tudni állni ebből a nagy csődtömegből. Na persze nem szó szerint, csak képletesen. Újra lábra állni soha nem fogok tudni. Ahhoz túlságosan sérültek az idegeim. Képtelenség már ebből meggyógyulni. Evvel csak meg lehet tanulni együttélni, elfogadni, vagy csak beletörődni.
Begurultam a konyhába, felkapcsoltam a vízforralót, hogy főzhessek magamnak kávét. Kinyitottam a hűtőt, hogy reggelit készítsek magamnak. Maradtam az egészséges táplálkozásnál, mivel sokkal kevesebbet mozgok, és nem nagyon szeretnék meghízni. Nem mintha csont sovány lennék, mint eddig, mivel ugye a balerìnák nagyon soványak, de na. Így is felszedtem pár kilót, de csak épp annyit, hogy visszanyertem emberi alakomat. Kivettem a káposztát, zsìrszegény tejet, egy kis házi készítésű máj pástétomot. Elővettem a rozs kenyerem és levágtam belőle egy szeletet. Közben felforrt a víz, így elkészítettem a kávémat is. Megkentem a kenyerem a májassal és szeltem valamennyit a friss káposztából. Anyu sűrűn meglátogat, segít bevásárolni, takarítani, de ha nem ér rá, akkor általában bejáró nő szokott jönni helyette. A házban még elboldogulok egymagam is, de ha már ki akarok mozdulni az kicsit kényesebb. Csak Dávidhoz tudok egyedül eljutni, hisz nem lakik túl messze, és oda tolószékkel is sìmán el tudok menni. Jut eszembe. Ma megyek is hozzá. Már jó pár napja nem találkoztunk, mert hazajött a fia, Márk pár hónapra. Márk 4 évvel idősebb tőlem, Angliában dolgozik egy jól menő cégnél, elég magas poszton, de most kivette az egész előző évi szabadságát, és hazajött pár hónapra. Még soha nem találkoztam vele, és még csak képen sem láttam. Dávid nem nagyon híve a képeknek. Ő úgy vallja, hogy a pillanatot meg kell élni, nem pedig megörökíteni. Valamilyen szinten igaza van. Na de hogy egyetlen képe sincs a fiáról. Elég furi. De biztos hogy tiszta kocka a csávó, ha már ilyen magas szinten dolgozik, szóval nem hiszem hogy sokat veszíttettem eddig, hogy nem láttam. De ma végre megismerhetem.
Befejeztem a reggelim, megittam a kávém, úgy hogy jöhet a fürdőszoba, majd az öltözködés. A tus kabinom úgy néz ki, hogy az ülő rész kb egy szinten vagy a tolókocsiméval, így csak átcsusszanok a székből a kabinba. Praktikus. A nadrágom elég nehézkesen tudom levenni. Kábé úgy néz ki, hogy az egyik kezemmel megemelem az egyik felem, a másik kezemmel meg lecsúsztatom a nadrágot arról a felemről, ami épp a levegőben van, és ezt megismételem a másik felénél is. Miután letusoltam felvettem egy szűk, fekete ceruza szoknyát, mivel jó idő volt. Elég érdekes volt felvenni, de már olyan rég volt rajtam szoknya. A baleset óta egyszer sem. Úgy éreztem, itt az ideje. "Márk miatt csinálod ne is tagadd !" kárörvendezett a tudatalattim. "Márkot még életemben nem láttam, miért csinálnám miatta ?" tettem fel a költői kérdést magamban. Felülre egy burgundi színű, egyszerű blúzt vettem, a hajam pedig kiengedve hagytam. Csinos voltam. A baleset óta most először éreztem magam csinosnak. Rápillantottam az órára, ami 9:45-öt mutatott. Jézusom ! Dávidhoz 10-re kellene mennem. Nem fogok 15 perc alatt odaérni. Odagurultam az ajtóhoz, felkaptam a kulcsom, és mar indultam is. Kellemesen meleg volt, sütött a nap, a madarak csicseregtek. Út közben néhány ember megbámult, de már megszoktam. Vagy azért bámulnak, mert felismernek, vagy azért mert tolószékes vagyok. Nem tudom, de ma már nem zavar.