"Talpraállás"

8. fejezet

Márk és Áron kiszálltak a kocsiból, Áron az ajtóhoz ment, Márk pedig kivette a csomagtartóba helyezett székem, majd beleültetett. Bementünk a házba, és egyből ráláttam a csodaszép, fekete versenyzongorára. Gyönyörű. Nem is. Erre a megfelelő szó a lélegzetelállító. Áron egyből odapattant, és elkezdett rajta játszani. Ismerős volt a dallam. Hát persze, hogy ismerős. Hiszen ez az All of Me John Schmidttől. Csodálatos, és jó nehéz is egyben. A kedvenc részem, amikor egész alkarral játszik a zongorán. Olyankor egy kicsit fel kell álljon a székről, elfordítani a felsőtestét, és szó szerint ráütni egész alkarral a hangszer fekete billentyűire. Miután befejezte én boldogan megtapsoltam, ők pedig helyet cseréltek Márkkal. Márk az egyik kedvenc darabom kezdte el játszani: Beethoven Holdfény szonátáját. A mű 3 tételből áll. Egy lassúból, egy középgyorsból és egy gyorsból. Először azt hittem, hogy csak az első tételt játssza le, hiszen a másik kettő baromi nehéz. Az első tétel hibátlan lejátszása után tartott egy leheletnyi szünetet, majd belevágott a második tételbe. Az ujjai olyan gyönyörűen lavíroztak a zongorán, az arca pedig boldog volt. Néha becsukta a szemét, néha pedig olyan szeretettel nézett a hangszerre, mintha élőlény lenne. Teljesen átadta magát a zenének. Azt érezhette, mint amit én éreztem akkor, mikor táncoltam. A második tételt is lejátszotta, itt is tartott egy kis szünetet, én pedig már emeltem volna fel a kezem, hogy tapsoljak, amikor félmosollyal rámnézett, és belevágott a harmadik tételbe. Eszméletlenül jól játszott. Az ujjai úgy szántották a billentyűket, hogy alig lehetett látni. 15 percen keresztül keményen zongorázott, és egyetlen egy hibát sem ejtett. Amikor befejezte a harmadik tételt is, szépen leemelte a kezét a zongoráról, és a combjaira tette, majd felénk fordult. Én nem tudtam megmozdulni csak bámultam rá, mintha az űrből jött volna. Szerintem a zongorázni tudó emberek 1℅-a tudná lejátszani ennek a műnek a harmadik tételét, és annak az 1℅-nak is csak a fél ℅-a tudná hibátlanul eljátszani. Márk arcára a reakcióm láttán pimasz mosoly ült ki.

   -Na mi van ? Nem jutsz szóhoz ? - kérdezte nevetve.

   -Fhu ! Gyönyörű volt - motyogtam - Nagyon tehetséges vagy.

   -Köszönöm - vigyorgott - Most te jössz - mutatott a zongorára.

   -Nem hinném, hogy menne. Még soha nem zongoráztam - ellenkeztem.

   -Ha nem próbálod meg, akkor soha nem is fogod tudni megtanulni. Gyere ide - mondta, én pedig szótfogadtam és odagördültem hozzá. Megfogott a hónaljamnál, és az ölébe ültetett. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni a közelséget.

   -Ez itt a c hang, vagyis a dó - mutatott egy billentyűre - ez pedig a c-dúr skála - mondta, majd lejátszott nyolc hangot felfelé, majd vissza a kezdő hanghoz - Most te jössz.

   -Rendben - mondtam, majd ráhelyeztem a jobb kezem a zongorára, és lejátszottam ugyan azt amit ő.

   -Te előző életedben zongora virtuóz voltál ? - kérdezte Márk elképedve.

   -Nem tudom - nevettem - Miért ?

   -Mert elsőre lejátszottad helyes ujjrenddel a c-dúr skálát. Oké, most próbáld meg magadtól lejátszani innen - bökött rá a c melletti hangra - a d-dúr skálát. Itt már használnod kell a fekete billentyűket hogy szép dallamot adjon ki - tájékoztatott.

   -Rendben - mondtam, majd lejátszottam először csak a fehéreken, és ahova kellett fekete, azt beletettem. Két fekete billentyűt kellett használnom ahhoz, hogy egy szép dallamot kapjak. Miután ezt megtaláltam rámentem a következő hangra. Ott is lejátszottam a skálát majd a következőn is, így tovább egészen a felső c-ig, ami ugyan az, mint az alsó.