Nincs visszaút

12. Hétköznapi

Elmormoltam egy "jó éjszakát"-ot, majd nyakába fúrtam az arcomat és úgy aludtunk el.

Másnap reggel Doris berontott a szobánkba. Zöld szemeivel végigpásztázta a koszos kis termet, majd tekintete megállapodott Loganen, aki éppen a szemét dörzsölgette.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? - lépdelt oda a fiúhoz.

- Eddig jól - motyogta Logan.

Doris megfogta a karját és felrántotta álló helyzetbe. A fiú csak pislogott, a lány közeledése váratlanul érte.

- Khm... Köszönöm, de te egy alkalmazott vagy, én pedig rabszolga. Nem hiszem, hogy a főnök - merő gúnnyal ejtette ki a száján a szót. - Örömmel venné a... A barátságunkat. Vagy bármit is szeretnél.

Doris megrökönyödött. Bizonyára még nem volt része visszautasításban. Vagy valami olyasmiben.

- Hahh - nevetett fel a nő, próbálta leplezni zavartságát. - Mégis mit hittél? - kínjában tördelni kezdte ujjait. - Van köztünk legalább hét év. Csak... Próbáltam kedves lenni.

- Egy kicsit talán túlzásokba estél - jegyezte meg félhangosan Ruby, amit a nő egy eszelős tekintettel díjazott.

- Indítványozom, hogy induljunk - szólalt meg Roy, mire Doris beletúrt a hajába és bólintott egyet.

- Kövessetek! - morogta az orra alatt.

Kilépni a terem fojtogató, kínos légköréből felszabadító volt. Roy megfogta a kezem és kissé közelebb húzott magához. Egymásra mosolyogtunk.

Észre vettem, hogy Doris minket figyel, majd mikor magára eszmélt, gyorsan elfordította fejét és inkább a lába elé nézett.

A szürke falak egyhangúan követték egymást, a lámpák erőteljesen világítottak, egy-kettő zavaróan villogott, jelezve, hogy hamarosan itt az ideje kicserélni az égőket. Egymás után rakosgattam lábaimat, nem figyelve arra, hogy merre megyünk. Az ebédlőhöz érve megkordult a gyomron, mintha tudta volna, hogy hamarosan ételhez jut. Roy rám vigyorgott. Na igen, a hatalmas zengést még Kínában is hallották.

Beálltunk a sorba, ami nem volt hosszú. Tíz gyerek állhatott előttem, akik gyorsan ételhez jutottak, így én is hamar sorra kerültem.

Leültem ahhoz az asztalhoz, amelyiknél tegnap is ettünk. Egyik oldalamon Roy, a másikon Logan, szemben velünk pedig Douglas és Ruby.

- Azon gondolkodtam - szólalt meg Logan csámcsogva. - Hogy ha továbbá előre léptetnek minket, amit nagyon remélek, akkor mit kéne csinálnunk?

A fiúra néztem, majd vissza a kenyeremre, amit a kezemben tartottam.

- Mert ahhoz képest - folytatta. - Hogy mit csináltunk, elég nagy lépés a fűtermelés.

- Shhhhh! - szólt rá Ruby. - Halkabban! Még meghallja valamelyik gyerek. Vagy ami még rosszabb, valamelyik itt dolgozó és akkor nekünk lőttek. Valószínűleg szó szerint.

- Nem tudom. Lehet, hogy embert kell ölnünk, vagy valami ilyesmi.

- Ashley ugyan már! Csak nem adnak fegyvert egy gyerek kezébe. Pláne, hogy mi itt fogva vagyunk tartva. Ha pisztolyt kapnánk, azzal körülbelül ideadnák nekünk a kulcsot a kivezető ajtóhoz - hurrogott le Douglas.

- Csak egy ötlet volt.

- Nem éppen ésszerű - nézett rám rosszallóan a fiú, mire én megrántottam a vállam.