Nincs visszaút

11. Csevej

Leültünk mind a fal tövében, és vártuk, hogy Eric értünk jöjjön.

Csöndbe burkolózva ültünk, mindenki a gondolataiba mélyedt. A növényeket néztem, amiket ma gondoztam.

Húzós volt ez a két hét. A bányában töltött idő fárasztó volt minden szempontból. Ez a nap szinte üdülésnek számított.

Eric lépett a terembe. Miután tekintetével megtalált minket, egy széles mosolyra húzta száját. Letelepedett közénk, majd kérdőn nézett rám.

- Mit szeretnél? - furcsálltam, hogy engem méreget.

- Eddigi következtetéseim szerint, te vagy a csapatkapitány Ashley - Douglas erre ciccegni kezdett, de Eric ezt figyelmen kívül hagyta. - Tőled várom a választ, hogy maradtok, vagy mentek.

- Először is, nem én vagyok a főnök, demokratikus a társaság.

- Akkor te vagy a szónok, vagy tudom is én, hogy kicsoda. A lényeg, vállaljátok, vagy sem?

Végignéztem a csapaton. Pontosan tudtam, hogy itt fogunk tovább dolgozni, de gondoltam, húzom még egy kicsit a fiút.

Legalább másfél perce feszült csend uralkodott. Halványan elmosolyodtam aztán megráztam a fejem.

- Vállaljuk - csak az volt a baj, hogy nem az válaszolt, akitől várta volna mindenki. Nem én mondtam ki, hanem Douglas.

Mindenki rákapta a fejét, Eric egy magabiztos mosolyra húzta száját.

- Csodálatos! Tudtam, hogy benned bízhatok haver - a fiú vállára tette a kezét, mire Douglas összerezzent.

- Kérlek vedd le rólam a kezeidet - próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, de közel volt a robbanás.

Eric leemelte róla mancsát és megtörölte azt a nadrágjában.

- Akkor induljunk is vissza. Jut eszembe! Mindent megcsináltatok?

Bólintottam és felálltam, jelezve mehetnékemet. Ruby nyújtotta kezét, hogy húzzam fel, de nem voltam elég gyors, Eric megragadta és felrántotta ültéből. Barátnőm meghökkent, mert elég közel került a fiúhoz, majd miután magához tért, nagyot taszított Eric mellkasán.

- Hagyj békén, te hülye féreg! - suttogta Ruby.

- Gondoltam segítek, de ha nem kell...

- Nekem te ne akarj segíteni! - vágott közbe Ruby, majd kihúzta magát. - Indulhatunk?

Büszke voltam rá, végre a sarkára állt. Eric biccentett, mi pedig követtük, most már a fekete kendők nélkül.

Próbáltam figyelni az útra, de egyszerűen képtelen voltam összpontosítani. El se fáradtam igazán. Csak a nagy ürességet láttam magam előtt, mintha minden, amire eddig gondoltam, eltűnt volna egy szempillantás alatt. Tompának éreztem magam, és azt hittem menten elájulok. Egyszer-kétszer megbicsaklott a lábam és a fejem is zúgott. Nem érzékeltem a külső hatásokat. Csak sétáltam Roy mellett, egyik lábamat tettem a másik után. Olyan voltam akárcsak egy robot. Csak mentem arra, amerre húztak. Fátyol lebegett a szemem előtt, ami leárnyékolt minden külső hatást. Amire utoljára emlékeztem, az az volt, hogy kilépünk az ajtón a fűteremből. Aztán az, hogy Roy lenyom az egyik padra az ebédlőben.

- Hozok neked is, oké? Csak maradj itt.

Szavai eljutottak az agyamig. Felnéztem rá, és hirtelen minden olyan volt mint előtte.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, ő pedig nyomott egy puszit az arcomra, majd beállt a sorba.

Amíg meg nem érkezett a főzelék szerű valamim, az ismerős arcokat vizsgáltam.