Nincs visszaút

6. Remény

- Jó éjt - motyogtam, de már nem hallottam, hogy válaszolt -e valamit, mert elnyomott az álom.

Felébredtem, de nem magamtól. Halk beszélgetésre keltem. Roy nem feküdt mellettem és az ő hangját véltem felfedezni. A másik moraj Douglashez tartozott. Nem vették észre, hogy felkeltem.

- A fiú, akit ti Ericnek hívtok. Ő volt a legjobb barátom. És igazából az egyetlen is. Úgy tudtam, hogy elutazott Svájcba, vagy hova. Meg se fordult a fejemben, hogy hazudott. Gazdagok voltak és nagyképű is volt a srác. Önbizalma is volt, de még mennyi. Többször is fogadtunk, hogy fel tudja -e szedni valamelyik csajt a parkból, ahova mindig jártunk. Háromból kétszer sikerült neki. Persze azokat a lányokat nem tartotta sokra. Szegények... nagyon jóképűnek találták Ericet. Egyszer egy duci lányhoz ment oda. Dagikám el se akarta hinni, hogy összejöhet egy ilyen sráccal. Aztán két nap után dobta.

- Douglas, ezt most miért mondod el nekem? - kérdezte Roy.

- Valakinek el kell mondanom. És te meghallgatsz.

- Bár nem szívesen. Miért utálod Ashleyt?

- Én...

- Te?

- Ő nem emlékszik rám.

- Mi? Ismered őt?

-Igen.

Elkerekedett a szemem. Honnan a fenéből tudnám ki ő? Mikor először ránéztem, akkor is ismeretlen volt, de az elmúlt napok során sem derengett semmi felőle. Douglas nevű ismerősöm nem volt. Keresgéltem az emlékeim közül, de semmi.

- Mikor találkoztál vele?

- Egy táborban. Úgy hat éve. A zeneiskolám tábora volt. De valamiért össze vontak bennünket egy másik tanodával. Reggel kilenctől délután ötig ott voltunk. Én doboltam, a mai napig zenélek, de magántanárnál már.

- Az életed nem érdekel. Az érdekel, amihez Ashley köt.

Elmosolyodtam és a szívem vadul dobogni kezdett.

- Rendben. Ashley az énekkarban volt. Pici, törékeny kislány, és nem volt tisztában azzal, hogy mennyire tehetséges. Tudom, hogy gitározott is, de a tanárok azt mondták, most arra nem lesz szüksége. Nagyon szép hanggal rendelkezett, a kórusból kiemelkedett. Kapott szóló részt is, de akkor megijedt. Nem akart egyedül énekelni.

És ekkor bevillant. Emlékeztem arra a táborra. Egy régi barátnőmmel mentünk, bár már nem emlékszem milyen dalokat énekeltünk. De azt mondták nekem, hogy tanuljam meg, azt a versszakot, mert majd a fellépésen azt fogom énekeli. Először nem értettem. Miért csak nekem kell memorizálnom?

- Feltette a kicsi kacsóját, és kérdezett. Más gyerekek hangosan megszólalni nem mertek, de ő teljes magabiztossággal beszélt.  A tanárok azt mondták ő a legügyesebb, ezért lesz egy saját része. Mindenki irigykedve nézett rá, de ő inkább adta volna másnak azt a pár sort, minthogy emiatt megutálják. De nem volt választása. 'Ashley ne nyafogj! Holnapra tanuld meg és már össze is tudjuk rakni az előadást' emelte fel a hangját valamelyik pedagódus. Másnap gyönyörűen elénekelte és mindenki agyon dicsérte. 'Szép a hangod' - szólítottam meg, ő gúnyosan felnevetett. - Én egy hétig néztem őt és figyeltem rá. Ő meg csak akkor vett észre. Nem is foglalkozott velem többet. Akkor szóltam hozzá először. Két nappal ezelőttig, az elrablásunkig, az volt az egyetlen mondatom hozzá.

Emlékeztem a szőke hajú fiúra. Akkor még nem volt szemüveges. Azóta eszembe se jutott. Jelentéktelen volt számomra, a nevét se tudtam. Csak egy gyerek volt, aki kicsit idősebb volt nálam, és hozzám szólt, megdicsért.