Nincs visszaút

18. Segítség

Pánik mardosta torkomat. Legszívesebben kirohantam volna a gyengélkedőről, le a bányába, vagy akárhova, a lehető legmesszebb ettől az embertől és a szörnyű életemtől.

Kopp, kopp, kopp.

- Jöhetsz! - hallottam bentről válaszát.

Mély levegőt vettem és benyitottam a szobába. Tim velem szemben állt, kezét egy kendővel törölgette. Arca a duzzadt részek és sebek alatt kifejezéstelen maradt. Féltem. Azt nem tudtam meghatározni, hogy mitől, de féltem. Sőt, rettegtem.

- Beszélnünk kell.

A gyomrom bukfencezett egyet.
Ó, te jó Ég!

- Mi... Miről? - próbáltam tettetni az ártatlant. Mintha nem tudnék semmiről.

- Ülj le! - ez amolyan parancs volt. Nem az a finom indítványozás.

Bólintottam egyet. Még jó ötletnek is tartottam, ugyanis térdeim már úgy remegtek, hogy bármelyik pillanatban a padlón köthettem ki.

Rámutatott egy székre, én pedig helyet foglaltam.

Tim nem kezdett bele rögtön, fel-alá járkált a szobában. Nem tudom, hogy hálásnak kellett volna legyek ezért, vagy sem.

- Úgy érzem... - várnom kellett pár másodpercet, hogy megtudjam, hogy is érez valójában. - Elég jóba lettünk ahhoz, hogy őszintén beszéljünk egymással - várakozón rám tekintett, én biccentettem, jelezvén, hogy folytassa. - Ebéd után még egyszer átgondoltam az éltem. Hogy miért is vagyok én itt. Nem kell a pénz. Keresek más állást. De nem mondhatok csak úgy fel. Annak az lenne a vége, hogy megölnének. Tudod, el kell varrni a szálakat. Ezt viszont nem akarom folytatni. Tudom, hogy börtönbe kerülnék, mert bűnrészes vagyok. És a fiam is. De ez így nem mehet tovább - Tim leült velem szembe, lehajtotta a fejét, tenyerét tarkójára szorította. - Tudom, Ashley - ereimben megfagyott a vér. Csak bámultam magam elé. Agyam kattogott, minden lehetőséget számba vettem, de ami ez után következett, arra nem számítottam. - Tudok a térképről. Azzal is tisztában vagyok, hogy innen minden gyerek ki akar jutni. De eddig senki sem jutott ilyen sokáig. És ezért fogadd elismerésem! Gratulálok! - a doki arca még akkor is olyan volt, mint egy maszk. Mintha egy robottal beszélgettem volna. Hatásszünetet tartott. Fészkelődni kezdtem.

Most fogja előrántani revolverét. Le fog lőni, hogy bizonyítson a főnöknek, hogy hűséges híve. Hogy nem érdemelte meg a verést.

- Segíteni akarok - ledöbbentem. Még a számat is eltátottam.

- Hogy mi? - értetlenkedve ráztam meg a fejem.

- Segítek nektek kijutni. Velem együtt elmentek majd a rendőrségre és akkor enyhítenek a büntetésemen. Nem kell többé itt dolgoznom és lecsukják a főnököt is.

Kellett egy perc.

Magam elé bámulva gondoltam át újra-és újra a hallottakat. Nem tudom, hogy pontosan milyen érzelmek kavarogtak bennem, de elég vegyesek voltak. A félelem még mindig ott lappangott, de valahogy bizonytalan is voltam. Mi van, ha átver? Ha ez csak egy próba, hogy hogyan reagálok. Kiszűrik azokat, akik árulók.

- Ez most komoly? - néztem a férfi szemébe. - Maga hajlandó lenne? Ezzel kockáztatja az életét. Végiggondolta? Ezzel a döntéssel minek teszi ki magát?

- Igen. És nem félek. Rádöbbentettél, hogy ennél még a halál is jobb. A saját fiamat fordították ellenem. Tönkretesznek. Aki ide belép, elveszti minden szabadságát. Nem lehet saját véleményem. Az Isten szerelmére, még a nevemet sem használhatom!