Nincs visszaút

14. Fontos

Már csak észrevétlenül át kell csempésznünk a zuhanyzón a papírt.

Kilépve a teremből, szembetaláltam magam megmaradt csapatunkkal és Terryvel. Meglepődve tapasztaltam, hogy az őr nem csak velem volt rendes, elmélyülten társalgott barátaimmal (és Douglasszel), csupán egy másodperc kellett nekik ahhoz, hogy észrevegyenek. Mosolyt erőltettem magamra és felmértem a helyzetet.

A fiúk keze koszos volt, ahogyan körmük is. Rájuk fért volna már egy manikűrözés. Lezser ruhájukon itt-ott meglátszódott, hogy valaki viselte már előttük, például Logan nadrágján volt pár varrás nyom, ami arra utalt, hogy előző gazdája nem kímélte a ruhadarabot.

Roy hozzám lépett és egy puszival köszöntött.

- Hogy van Ruby? - törte meg a csöndet Logan.

- Nem fogok hazudni, elég rosszul. Bár másokhoz képest mondhatom, hogy jól. Csak hát... Beteg - magyaráztam a helyzetet, közben össze-vissza gesztikulálva, hogy jól megértsenek.

Anélkül is megértettek volna.

- Induljunk srácok! - szólalt meg Terry.

Egyetértettünk vele, és követtük a melákot. Logan mellé szegődött és folytatták a megkezdett diskurzust, mögöttük Douglas lépdelt, a szemüvegét törölgette. Kissé lemaradtunk, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Roy megfogta a kezem és adott rá egy puszit.

- Megvan még? - suttogtam. A szívem a torkomban dobogott. Valószínűleg, ha normál hangerővel beszélgettünk volna, akkor sem hallották volna meg. Nem ránk figyeltek, nyugodtak lehettünk volna, de ez nem így ment. Ilyenkor mindenki be van tojva. Az itteni szabályokat olyan szinten szegtük meg azokban a pillanatokban, hogy nem lepődtem volna meg, ha megöltek volna miatta.

- A zsebemben - motyogta alig hallhatóan.

- Hogy fogjuk átvinni a zuhanyzón?

- Úgy mint a szenet. A hajadba rejted.

- De ez egyáltalán nem lehet vizes, elmosódna a tinta. Ez életünk nagy lehetősége, nem baltázhatjuk el - szűrtem a fogaim között a szavakat. Állkapcsom összeszorítottam, fogaim már fájtak.

Folytattuk utunkat, le a lépcsőn. Minden egyes lépésünk visszhangzott a folyosón, ami kongott az ürességtől. Cipőnk koppanása monoton volt, mégis összevisszaságnak hangzott fejemben. Szinte már idegesített. Nem volt benne semmi változatosság.

Roy kezét szorongatva követtem a többieket, akik mit sem törődtek azzal, hogy mi nem voltunk szorosan mögöttük.

Fejemben megannyi gondolat kergetőzött, mindegyik arra várt, hogy egy kicsit több időt szenteljek nekik, de folyton kitúrták egymást. A folyosó hűvössége ruhám alá férkőzött és vacogni kezdtem. Napok óta a hideg víz a zuhanyzóknál sokkal fagyosabbnak tűnt, mint amilyennek érzékeltem a bánya után. Akkor különösen féltem tőle. Az életünk múlt azon a papíron, és ha eláztatom, vagy egy kicsit is megsérül, akkor lehet feleslegesen kockáztatunk. Kockáztatok.

Nincs itt Ruby, magamra maradtam a nehéz feladattal. Roy nem tud segíteni. Csak most az egyszer hagyhatnám ki a zuhanyt. Egyetlen egyszer.

Mire az ebédlőhöz értünk teljesen átfagytam. A karomon pici pöttyök jelezték, hogy a libabőr rám  talált. Beálltam a sorba. Az teremben síri csönd uralkodott, nagyon kevesen voltunk. A betegség minden csapatból kivett egy-két gyereket.

Kikaptam a vacsorámat, majd követtem Logant az asztalunkhoz. Szemközt Douglas undorodó képe fogadott.

- Ez az eddigi leggusztustalanabb kajánk.