Nincs visszaút

13. Betegség

- Éhes vagyok és mindjárt ebédidő. Menjünk!

Elnevette magát, de feltápászkodott és maga után húzott engem is.

- Mindig csak a hasadra gondolsz. Borzalmas vagy. Gondolj bele, most csak velem lehetnél, itt senki sem látna minket... - duruzsolta a fülembe, mire én elvigyorodtam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Hidd el, éhesen együtt lenni borzalmas ahhoz képest, hogy milyen lenne, ha teli hassal tennénk ugyanezt.

- De te mindig éhes vagy - morgott az orra alatt, mire én felnevettem és szembe fordítottam magammal.

Barna tekintete melegséget sugárzott.

- Az éhség jó dolog. Azt jelzi, hogy a szervezetünk rendesen működik. Tehát, addig örülj amíg éhes vagyok! - Roy horkantott egyet, ami olyan vicces volt, hogy kacagni kezdtem. Elég hangosan tudok nevetni. Már az egész terem tőlem visszhangzott és Roytól, aki az én hangomon röhögött.

Röhögőgörcs. Azt hiszem azt kaptam. Olyan régen nevettem ki igazán magam, talán az elrablásunk napján.

Már a földön ülve egymásba kapaszkodva vihogtunk, amikor feltűnt a színen Ruby és Logan. Furcsa fejjel méregettek minket, mire nekem még inkább nevethetnékem támadt.

- Öhm... Elszívtatok egy kis füvet amíg mi nem figyeltünk? - vigyorgott már Ruby is, mire én csak a fejemet ráztam.

Lassan olyanok vagyunk, mint az idegbetegek.

Jól esett nevetni. Már a hasam is fájt tőle, de nem bírtam abbahagyni. Két barátunk türelmesen megvárta míg kinevetjük magunkat. Ami persze jó sok időbe telt.

- Oké, oké... Jól vagyok - kuncogtam még párat, aztán indultunk a jól megérdemelt szendvicseinkhez.

Az asztalon hevert az ebédünk, Douglas már ette a sajátját. Mellé telepedtünk a földre és majszolni kezdtük az ételt.

- Te Ash!

- Hmmm? - teli szájjal fordultam Logan felé.

- Azt mondtad, hogy valaki kintről hozta a betegséget.

- Igen.

- Úgy gondolod, hogy gyerekek adják el a drogot odakint?

- Meglehet.

- Az lenne a következő lépcsőfok?

- Aha.

Csönd. Mindenki végiggondolta magában, hogy mit is jelent ez. Kint, a szabadban könnyebben el tudunk menekülni, minthogyha ebből a labirintusból akarnánk kiszökni.

- Srácok - szólalt meg csöndesen Ruby. Az étel megállt a szájában, maga elé meredt.

Mindannyian kérdőn néztünk rá, de ő csak bambult. Arca sápadt volt, keze kissé remegett, szája kicserepesedett.

- Ne. Ne ne ne ne ne ne ne ne! - kezdtem ideges lenni. - Ruby, azt ne mondd, hogy roszul vagy.

- Jó, akkor nem mondom - suttogta barátnőm.

- Jajj, ne...

Felpattantam és valami vödör szerűséget kerestem. Egy cserép után nyúltam, de az alján volt egy lyuk, így elvetettem az ötletet, hogy Ruby abba ürítsen. Istenem, ez nem történhet meg velünk. A kannák túl kicsik lettek volna, tovább kellett keresgélnem.

- Ashley! Siess! Ruby már minden színt felöltött, csak a normálisnak mondhatót nem - hallottam Logan rémült hangját.

- Igyekszem!