Nincs visszaút

19. Érdek

- Szia, Ashley vagyok. Hogy hívnak?

- Szia Ashley, Kenneth vagyok.

Elkerekedett a szemem, éreztem, hogy a szívem meglódul.
Félsiker.

Legalábbis nekem az volt.

- Tényleg? - ennyit tudtam kinyögni.

A fiú a homlokát ráncolta, értetlenkedett, majd elröhögte magát. Biztos azt hitte viccelek.

- Tényleg - bólogatott szórakozottan. Azon kaptam magam, hogy az anyajegyeit vizsgálom. Különösen a szeme sarkában lévő tetszett.

Már egy ideje ott ülhettem, néma csöndben, mikor magamra eszméltem, hogy kissé kínos, amit művelek.

Tovább kellett mennem, a többi gyerekhez, megkérdezni őket nevükről, hogy ne legyen Kennethnek furcsa, hogy kifejezetten őt kerestem. Még hátra volt tizenöt sorstárs, akiknek el is felejtettem a nevüket rögtön. Nem rájuk figyeltem. Az agyam azon kattogott, hogy mit tudnék Kennethel kezdeni. Hogyan tudnék a bizalmába férkőzni, vagy inkább csak kikérdezni.

Minden bizonnyal ő volt az első beteg. Egészen egészségesnek tűnt, mikor beszéltem vele. Ők kint dolgoztak, szóval ő hozta be a vírust. Ő tehet mindenről.
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, vagy sem Kenneth balszerencséjének.

Rubyt hagytam utoljára. Unott fejjel feküdt, mikor mellé értem arca kivirult. Lassan felült törökülésbe, én pedig vele szembe helyezkedtem el pont úgy, hogy rálássak Kennethre.

- Mizujs? - kérdezte barátnőm mosolyogva.

- Ruby! - kezdtem. - Sok mindenről nem tudsz - értetlenség és csalódottság egyvelege ült ki arcára. - Ne haragudj, de nem akartalak feleslegesen lázba hozni, azt akartam, hogy felépülj.

- Ash, elmondhattad volna. Tengernyi időm van. Valamin szívesen agyalnék már.

Mosolyogva sütöttem le a szemem, majd suttogóra fogtam.

- Van egy térképünk az egész barlangrendszerről és a doki segít nekünk kijutni - hadartam.

Ruby meglepődött. De még hogy. Eltátotta a száját, szeme csésze nagyságúra kerekedett.

- Ericnek viszonya van-volt az egyik lánnyal, akinek a társa itt van a szobában. Kennethnek hívják és ő kezdte a betegséget.

A lánynak az álla már a padlót verdeste.

Kennethre néztem. Az ágyában feküdt, keze a feje alatt volt. Engem figyelt. De nem amolyan szégyenlős módon. Mikor találkozott a tekintetünk csak elmosolyodott. Éreztem, hogy fejem bíbor színt ölt, gyorsan visszafordultam Rubyhoz.

- Többet nem nagyon mondhatok itt - bólogatott.

- Megértem, hogy nem mondtad el. Ez elég titkos, bárki meghallja...

- Igen, tudom.

- Milyen ez a Kenneth fiú? - újra elnéztem az emlegetett irányába.

Engem nézett. Szüntelenül.

- Nem igazán volt időm megismerni.

- Neked teljesen elment az eszed?! - Ruby a kelleténél, kissé jobban felemelte a hangját, így már nem csak Kenneth bámult minket. - Azonnal told oda a képed, és szedj belőle ki minden információt!

- De nem mehetek oda csak úgy kérdezősködni! - védekeztem. - És amúgy is, nyomulásnak venné. Meg én is rosszul érezném magam tőle.