Reggel nem akartam elhinni, hogy téged is láthatlak.
Már rég késésben voltam saját órámról, de megvártalak.
S láttam, hogy elmész előttünk, így mi is útnak eredtünk.
Visszafordultál egy másodpercre, s mégis óráknak tűnt, számomra.
Ugyan a szünetek alatt sokszor láttalak,
Akkor sem szemeztünk oly sokat mint most.
Kellett megkérni engem hogy elmenjek büfébe,
Tudták hogy ott vagy, s melléd kényszerűltem.
Érezhetett olyan felfoghatatlant a szívem?
Például akkor, mikor nekidőltél az ajtónak.
Fel sem nézve rám, mégis nevettél.
Ebbe a nevetésbe, pedig én olyan nagyon szerelmes lettem.
Óránkon sem tagadhattam, hogy mindig téged kerestelek.
Látni sem láttam anyi érzelmet, mint amit most adtál nekem.
Nem mondok ellent a szívemnek többet már,
Pénteken itt az idő...
