Tudom aznap, más ment el otthonról.
Nem voltam tisztában a dolgokkal.
Szeretni szerettem már,
Mégis szeretve sosem voltam.
Az órak úgy teltek, akár a percek.
Már a karjaidban feküdtem,
Mikor megéreztem valami újat,
Ahogyan csókolóztunk.
Csak halkan súgtál, kérdeztél.
Némán bólogattam, mindent félre téve.
Tudtam mi lesz, mikor a kezed már csúszott.
Legbelül remegtem, sosem tettem ilyet.
Nem akartam ilyen gyorsan, féltem vége is lesz.
Az újabb percben, már lekerült minden.
De sosem felejtem el, milyen jó érzés volt akkor szemeidbe nézni.
Minden elhalkult, az egész világ csak csendben figyelt ránk.
A következő percben, pedig mi lettünk hangosak már.
Az a szemkontaktus, akkor, a világot jelentette nekem.
Biztonságban éreztem magam, ahogyan felém hajoltál kedvesem.
Nem az utolsó olyan alkalmunk adott, Hogy őszintén nézzek a szemedbe,
Miközben csak foglalkoztunk kettesben.
