Meleg szemmel...

Titok.

Tudom, nagyon sok fejezetben megemlítem, hogy valójában mennyire sokat is köszönhetek a barátaimnak és a családomnak. Hatalmas erőt tud adni az embernek, amikor vannak mellette olyan stabil, barátságos és kitartó emberek, elfogadó emberek, akik jóban rosszban a másik mellett állnak és segítenek neki. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt én is el tudom mondani, hiszen nagyrészt csak ilyen személyekkel vettem magam körbe, olyan emberekkel, akikkel ha nem is beszélek egy ideig, a következő találkozásunkkor is ugyan ott tudjuk folytatni a barátságunkat, ahol abbahagytuk. És mindig számíthatunk a másikra.
De ebben a részben most szeretnék kicsit más irányba is kitérni. Leginkább tanácsot szeretnék adni azoknak a fiúknak/ lányoknak, akik még nem vettek elég erőt magukon ahhoz, hogy felvállalják nemi identitásukat.
Jól tudom én is, hogy nagyon nehezen tudja csak magát rávenni ebben a helyzetben az ember, hogy elmondja a többieknek, milyen is ő valójában. Ötödikes voltam, így visszagondolva még kis, tudatlan gyerek, akinek semmi féle félelme nem volt afelől, hogy majd a hírnek a hallatán őt bárki is el fogja ítélni. Természetesen sok kis győzködés után rávettem magam arra, hogy életem addigi legnagyobb titkát megosszam a számomra fontos emberekkel. Először a barátaimmal kezdtem. 4 mai napig nagyon jó barátnőmmel és egy akkoriban nagyon jó fiú barátommal osztottam meg a titkomat, akik kivétel nélkül elfogadtak és nem csúfoltak. (El tudom képzelni azt is, hogy akkoriban esetleg még ők sem voltak teljesen tisztában azzal, hogy ez a dolog milyen is) Sajnos viszont voltak olyan emberek is, kicsivel nagyobb többségben, akik nem díjazták ezt a tulajdonságom, ezért piszkáltak vele. Én, a kis ötödikes fejemmel nem láttam erre a dologra jobb megoldást, minthogy elkezdtem tagadni ezt a dolgot és nem beszéltem róla többet. Ha valaki kérdezte, akkor nem vállaltam fel, inkább azt mondtam hogy nem igaz.
Természetesen évekkel később, pont amikor már sikerült teljesen lemosnom magamról a sok csúfolódást, beleuntam abba, hogy a saját családomnak, barátaimnak nem tudom önmagamat adni. Hihetetlen nagy teher volt, hogy amikor valaki megkérdezte, hogy hogy vagyok, nem tudtam őszintén válaszolni, hiszen senki, rajtam kívül senki nem tudott arról, hogy más vagyok. Ilyenkor jön az a kérdés, hogy miért nem vállaltam fel magam rögtön és miért nem léptem azonnal, hogy jobb kedvem legyen. Erre egy nagyon egyszerű válasz van, féltem. Ugyanúgy, mint bármelyik olyan ember, aki ilyennek született.
Tényleg sok győzködés után tudtam csak rávenni magam arra, hogy sok évnyi bizalmas kapcsolat után elmondja ezt a tényt a legidősebb húgomnak, akiben maximálisan megbíztam, megbízom. Igazából neki köszönhetem, hogy megosztottam életem legnagyobb titkát először a családommal, majd később a barátaimmal.
Kimondani úgy egy mondatban sose tudtam, hanem mindig csak körbeírtam, hogy mi is a helyzet. Ennek már lassan egy éve, talán kicsit több is. És nem bántam meg.
Egy év alatt hatalmasat léptem mind a másságomat, mind a személyiségemet illetően. 2015-ben új osztályba kerültem a gimnázium választás, a továbbtanulás miatt. Iszonyatosan féltem, hogy hogyan fognak majd ott engem fogadni és mi lesz rólam a véleményük. Mostmár belátom, hogy felesleges volt ennyit aggódnom ezen. Az osztályom kettő részből áll, egy németes és egy spanyolos csoportból. Eleinte a németesek tudták meg, utána a spanyolosok. Természetesen még nem mondtam el mindenkinek, nagyon sok embernek nem is én beszéltem erről, hanem a blogom elolvasása révén jöttek csak rá. Ennek ellenére senki nem támad, és senki nem viselkedik velem visszataszítóan, ahogyan ez igaz az egész iskolára is. Nem tudom igazából, hogy hányan tudják és hányan nem. Állítólag, amit már többször is hallottam több embertől, simán le lehet vágni a helyzetet a puszta jelenlétemből is. Viszont ezek mellettem sem támadtak le ezzel sose.
Iskolán kívüli nagyon jó barátnőimmel és családommal is ugyanez a helyzet, mindenki maximálisan támogat. Anyukám öccse, az én nagybátyám, nem régen mondta el nekem, mikor a mamámékkal és vele beszéltem a másságomról,  hogy a buzi jelzőt azonnal el is hagyta, mert nem tudta eldönteni, számomra ez sértő vagy sem. Családomnak a nagy része, pár ember kivételével már tisztában van a helyzettel és továbbra is mindenki mellettem áll és egy rossz szót nem szólnak. Könnyedén kezelik a másságom és szinte hétköznapi jelenségként tekintenek rá.
Ezzel a kis beszámolóval oda szerettem volna kilyukadni, hogy igaz, vannak vallásos szülők, családtagok, akik nem olyan biztos, hogy majd azonnal a nyakába ugranak a másiknak, ha kiderül az illető mássága, de idővel ők is el tudják majd ezt fogadni, hiszen olyan közegről van itt szó, ahol feltétel nélkül szeretik egymást az emberek. Sokkal őszintébb viszony tud kialakulni két fél között, mélyebb érzelmi viszony, ha hajlandó a másik erről beszámolni. Természetesen nem kell mindent elmondani, csak azt, amit fontosak érez az ember, hogy tudják.
Barátokkal ugyan ez a helyzet. Hihetetlenül sokat lehet egy barátságon dobni és nagyon el lehet mélyíteni egy barátságot azzal, ha őszintén elmondja az illető, hogy ő más. Én is ezt tettem és sokkal közelebb érzem magamhoz a barátaimat, mint addig bármikor. Meg tudunk beszélni bármit őszintén, egyéb titkolózás nélkül. Továbbá attól sem kell tartani, hogy esetleg majd az egyik legjobb barát ellökne magától. Nekem is volt olyan osztálytársam, akivel mikor közöltem, elmondta nekem, hogy ő nem volt mindig olyan pozitív véleménnyel az ilyen emberekről, hiszen a családjától azt hallotta, hogy ez rossz és nem szép, nem elfogadott. Ennek ellenére miután megismert engem, és látta, hogy egy meleg srác tud ugyan olyan normális lenni, mint egy heteró srác, jobb véleménye lett, megváltoztak a gondolatai (én így fogtam fel, de ő tudja pontosan, hogyan is történt ez).
Lényeg a lényeg, hogy én az összes olyan embernek, aki olvassa a blogom vagy véletlenül ráakadt, azt tanácsolom, gondolja át jól, hogy egyedül szeretne lenni ezzel a titokkal, vagy inkább vállalja magát és teljes életet él. Természetesen mindenkinek más a családi helyzete, de én csak erre tudok buzdítani bárkit, mert ettől jobb lesz az élete, mélyebb baráti, családi viszonyokkal, valamint új lehetőségek tárulhatnak elé az életben.
Minden azonos sorsú embernek kívánom a legjobbakat, a félelem normális, csak nem mindegy, mekkora mértékben van jelen.