Meleg szemmel...

Egyedül..

Rengeteg barátom van. Egytől egyig mind szuper emberek. Olyanok, akikre jóban és rosszban is számíthatok. Tudom róluk, hogy mindig mellettem lesznek és nem hagynak cserben. Néha én magam sem tudom a választ arra a kérdésre, hogy hogyan tudtam ennyire jól megválogatni a baráti körömet. Egyikük sem küldött el a picsába, amikor bevallottam, hogy transznemű vagyok, sőt, a műtét után is velem akarnak maradni, ami kimondottan jól esik. Csodás emberek. Ennek ellenére nagyon sokszor érzem magam egyedül.
Három hete lassan, hogy szakítottam a barátommal. Sajnos az sem a terveim szerint alakult. Azt hittem, hogy minden rendben fog menni és békében el tudunk egymástól válni, akár - bár ez állítólag lehetetlen - még barátok is lehetnénk. De nem így lett. Miután én elmondtam neki azt, hogy mik a terveim és azt, hogy én ezt nem szeretném folytatni, rögtön megkaptam azt, hogy én mennyire bunkó vagyok, hogy kihasználtam és azt, hogy mennyire rossz ember vagyok.
Azóta próbálkoztam már új embereknél. Rám nem jellemző, hogy ráírok más pasikra, mert én nem akarok nyomulósnak tűnni. Nem akarom, hogy azt higgyék rólam, hogy egy levakarhatatlan ember vagyok. Sokan mondják azt a barátaim közül, hogy helyes vagyok - amiről csak annyi a véleményem, hogy mindenkinek más tetszik. Van akinek a szőke haj jön be, engem az oldalt lenyírt, felül hosszabb haj fog meg. De emellett azt is sokszor mondták már, hogy a belsőm nagyon jó és nagyon sokáig tudnák dícsérni. Lehet, hogy nem valami szuper a külsőm és nem a legjobb, de van az a mondás, amit minden egyes ember adatlapján megtalálok a társkeresőn, amin fent vagyok. KÜLSŐ MEGFOG, BELSŐ MEGTART.
Sajnos nálam ez fordítva van. Ha egyszer megfog valakinek a külseje, de a személyisége lószart sem ér, én nekem akkor is tetszeni fog. Még talán akkor is ha bánt, szavakkal vagy bármivel.
De nagyon elkanyarodtam a témától. Lehet, hogy szakítottam a barátommal és akkor úgy gondoltam, hogy nekem így jobb lesz, egyedül, de kezdem úgy érezni, hogy tévedtem. Néha még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg rosszul döntöttem. Amikor együtt voltunk, akkor tudtam, hogy valakinek fontos vagyok, hogy van egy olyan ember, aki nem tudna nélkülem élni és csak engem akar, velem akar lenni. Sok vitánk volt, ennek ellenére azt hiszem tényleg szeretett. Most jöttem rá, hogy ez az érzés páratlan és újra elkezdtem keresni, megpróbáltam újra megkeresni azt az érzést, amit eldobtam magamtól. De a szerencse ezek szerint ebben a témában nem nekem kedvez.
Továbbra is fent vagyok azon a társkeresőn, ahol megismerkedtem Márkkal. Ő volt az a srác, akivel ötször találkoztam, aztán elmondtam neki, hogy mit érzek és ő szinte lereagálta kettő szóban. De sajnos a többi ember sem különb, ugyanazok a problémák vannak jelen, amik eddig is voltak. Vannak a negyven éves emberek, akik nekem már nem tetszenek, viszont én nagyon kellenék nekik. De akik meg nekem tetszenek, korombeliek és jól néznek ki, azok meg velem nem foglalkoznak. Nem írnak rám vagy vissza, letiltanak vagy csak egy csodás éjszakát akarnak velem eltölteni, aztán elküldenek a picsába. A kedvencem az, amikor szarrá dícsérik a külsőm, de a belsőmet már nem akarják megismerni. El is felejtettem milyen az az érzés, amikor nem kellek senkinek.
Van egy húgom, Lizi - bisex. Holnap lesz kettő hónapja együtt a barátnőjével. Nekik is megvannak a maguk problémái, de együtt mindent megoldanak és megbeszélnek. Nagyon irígylem őt, hiszen megtalálta azt, amiről én csak álmodozom. Egy olyan embert, aki mellett boldog és minden egyes percet élvez, amit vele tölthet. Nem nagyon szoktam rajta látni, de fülig szerelmes és ez csodálatos. Hiszen a mai világban a szerelem sok embernek már nem mond semmit.
A barátaimmal nagyon sokszor -szinte mindig, amikor találkozunk - elmegyünk ruhaboltba nézelődni. Sose a férfi osztályon szoktam mászkálni. Mindig megnézem a női ruhákat és azon gondolkozom, hogy hogyan állna nekem. Ilyenkor eszembe jut a műtét, de az előtt is van egy nagyon fontos dolog még az életemben, az iskola.
Most vagyok kilencedikes, mivel tavaly nulladik éven voltam. Minden barátom, akikkel egy osztályba jártam kettő évvel ezelőtt, most egy évvel felettem járnak. Amikor elmentem az Éziből, azt hittem, hogy jól döntök, bár őszintén azt sem tudom, hogy miért mentem el onnan. Mindenem megvolt. Szerető barátok, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek, de ahhoz nagyon sokat kell tanulnom, viszont nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy nagyon kevés időm van. A mostani kilencedik mellett alig érek rá, még a hétvégéim is foglaltak, de majd nyàron megpróbálok mindent bepótolni, hogy visszamehessek a régi barátaimhoz és boldog lehessek velük még ebben a pár évben a műtét előtt, hogy ne kelljen minden héten legalább kétszer álomba sírni magam. Mindig, amikor találkozom velük, nagyon boldog leszek és sokkal jobban érzem magam. Most pénteken is velük voltam egész nap és estefelé, amikor mentem haza a busszal azt kívántam, hogy bárcsak újraélhetném azt a napot. Minden percét élveztem. Ők adnak erőt a mindennapokhoz, tőlük kapom azt a szeretetet, amit egyetlen pasitól sem kapok meg, még attól sem, aki a legjobban tetszik, tőle kapom a legkevesebbet.
A héten indítottam egy új történetet ( Ha esélyt adnál... ). Maga a helyzet kitalált, de a személy és a név nem. Tényleg van egy Erik nevű, kecskeméti fiú, aki lassan egy éve még mindig nagyon tetszik, annak ellenére, hogy ő azt sem tudja, hogy létezem. De én még mindig hiszek abban, hogy mi valamikor a jövőben együtt leszünk. Lehet naiv vagyok, de addig legalább nem omlok össze teljesen, amíg a remény velem van. Hiszen ez adja a legnagyobb erőt.

Nagyon kezdek kifogyni az ötletekből, hogy mit írhatnék még ebbe a blogba, milyen témával kapcsolatban. Úgyhogy ha bármilyen ötletetek van, akkor kommentben vagy privátban nagyon szívesen fogadom a javaslatokat, bármi lehet! Köszönöm, hogy olvassátok a blogom, nagyon sokat jelent!😊