Holdfény (befejezett)

Március 8., hétfő - IV.

Halkan káromkodott egyet, vissza akart fordulni, de már késő volt, egyikük pont feléje nézett és észrevette. Dávid egy pillanatig eltöprengett azon, megpróbálkozzon-e a futással, de rájött, azzal csak rontana a helyzetén, inkább úgy tett, mintha nem történt volna semmi, tovább haladt. Elment a fiúk mellett, akik látszólag egykedvűen támasztották a falat és beszélgettek, de amikor elhaladt mellettük, egyikük odaszólt neki.

– Állj csak meg, buzikám!

Dávid ment tovább, mintha nem is hallotta volna, de érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Sosem tudta eldönteni, hogy ilyenkor a félelem vagy a düh nagyobb benne. Legszívesebben megölte volna ezeket a rohadékokat, de pontosan tudta, hogy semmi esélye sincs velük szemben. Talán ha csak egyvalakivel... de nem, akkor sem. Hevesi olyan határozott volt, az ember egyszerűen elhitte, hogy bármit meg tud tenni, amit mond, még azt is, hogy kilógatja egy háztetőről. Hogy komolyan gondolja. Akár... még azt is, amit most mondott. Pedig ezt csak gúnyból mondta, hogy megalázza, hiszen honnan tudhatná vagy akár csak sejthetné róla, amikor annyira igyekszik, hogy eltitkolja?

Vele szemben magas, széles vállú férfi közeledett, Dávid megpróbált a szemébe nézni, talán valami olyasmit remélt, az idegen észreveszi a néma segélykérést, de természetesen semmi nem történt, egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd a férfi elfordította a fejét és továbbment. Dávid felmérte a helyzetet. Már csak másfél sarok, az nem olyan sok, legfeljebb kifut az úttestre, ott biztos nem fogják megállítani az autók miatt.

Futásnak eredt. Kezével megmarkolta táskáját és magához szorította. Nem nézett hátra, azzal csak időt vesztett volna és ha utolérik, akkor már úgyis mindegy. Futott, ahogy csak bírt, hallotta, hogy trappolnak utána Hevesiék, közben azon töprengett, hogyan fog bejutni a házba, a kulcsa ugyanis a nadrágja zsebében volt és futás közben nem tudta előszedni, a ház előtt pedig már túl késő lesz. Befordult a sarkon, majdnem elsodort egy öregasszonyt, aki nagy szatyrokkal igyekezett vele szemben, ezzel időt vesztett, de remélte, nem sokat.

Egyre nehezebben kapott levegőt, pedig nem volt nagy a távolság, de ő soha nem volt sportos alkat, képtelen volt hosszabb távon teljes erőbedobással futni. Végre feltűnt a házuk, Dávid minden erejét beleadta az utolsó méterekbe, de érezte, hogy ez is kevés lesz. Hirtelen egy kéz markolt a vállába és megállította.

Dávid hagyta, hogy a falnak csapják, közben eszébe jutott, vajon mikor jönnek a többiek és mit találnak ki megint. Tavaly az uszodában lehúzták róla az úszónadrágot a medence szélén és belökték a vízbe. Igazából nem volt szégyenlős, az öltözőben néha egy-egy pillanatra láthatta, kinek mekkora van és bár úgy gondolta, az övé túl kicsi ahhoz, hogy elégedett lehessen vele, de nem bánta volna, ha meztelenül kellett volna mutatkoznia mások előtt. Ez azonban más volt, megalázó. Mindenki rajta röhögött és bár Hevesi kapott egy osztályfőnökit, semmi sem változott. Behunyta a szemét és várta az első ütést, de az nem érkezett. Hosszú másodpercek teltek el, de semmi nem történt. Dávid végül kinyitotta a szemét, bár tudta, hogy Hevesi csak erre vár és akkor adja az első pofont.

– Nem hallottad, hogy szóltam, kisköcsög? Ha azt mondom, hogy állj meg, akkor állj meg, mert szétrúgom a segged, világos?

– Hagyjál békén! – mondta Dávid halkan és megpróbált határozottan Hevesi szemébe nézni, de érezte, hogy csak egy félénk pillantásra telt. Megpróbálta lerázni magáról a fiú kezét, de az belemarkolt a pulóverébe és nem engedte el. Dávid emlékezett, milyen trükköket olvasott egy önvédelemről szóló könyvben, elméletben tudta, hogyan kellene megragadnia a támadó kezet és kiszabadítania magát, de azt is tudta, hogy úgysem fog sikerülni. Közben megjelent egy másik fiú is, Dávid látásból ismerte, de az ő nevét sem tudta.

– És ha nem hagylak, akkor mi lesz? – kérdezte Hevesi szemtelenül. Dávid nem válaszolt, ismét megpróbálta kiszabadítani magát, de nem tudta. Bal kezével megragadta a fiú csuklóját és megpróbálta megcsavarni, de gyenge volt hozzá. Hevesi a következő pillanatban elengedte a pulóverét, Dávid azonnal sarkon fordult, de hirtelen mindketten rávetették magukat, megragadták a kezét és vonszolni kezdték a ház kapuja melletti nyitott szeméttároló felé. Dávid sejtette, mi vár rá, ezért megpróbált elszabadulni, de erősen tartották. Bevonszolták a tárolóba és nekilökték az egyik szemetes konténernek. Közben újra nyílt az ajtó és megérkezett a másik két fiú. Nem szóltak semmit, csak megálltak az ajtó mellett és figyelték, mi következik.

– Na most énekelj! Ha a tanárnak tudtál nyalni, akkor nekünk is tudsz! Énekelj valamit!

Dávid meg sem szólalt. A nehéz, erjedt szemétszag bántotta az orrát és még félelmetesebbé tette a helyzetet. Az ajtó felé pillantott, a mocskos fémajtó résnyire volt nyitva, talán el is érné, de ki tudja, meddig menekülhetne. Most talán megússza, hogy belevágják a kukába, de ha ellenkezik, talán még rosszabb is történhet.

– Na mi lesz már? – érdeklődött a kisebbik fiú. Alacsony volt, de erős, Dávidnál mindenképpen erősebb és gúnyos arckifejezéséből pontosan lehetett tudni, hogy semmi jóra nem számíthat.

– Énekelj, gyerünk, te kis köcsög! Valami szépet!

– Engedjetek el!

– Na jó, hagyjuk – mondta Hevesi. – Nem is akarom, hogy énekelj, inkább add ide a pénzed!

– Nincs pénzem!

– Ne hazudj! Az ilyeneknél mindig van pénz – mondta halkan Hevesi és hirtelen mozdulattal hasba vágta Dávidot, aki összegörnyedt, érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. A két fiú felrángatta és újra a falnak lökte.

– Van öt másodperced, aztán mész a kukába! Már úgyis tudod, milyen az!

Dávid ökölbe szorította a kezét.

– Engedjetek el! Ez rablás!

– Ki a faszt érdekel? Borítsalak bele a kukába?

– Segítség! - kiáltotta el magát Dávid és hirtelen elhatározással elrúgta magát a faltól. Egy rövid pillanatig biztos volt abban, hogy eléri az ajtót, már szinte érezte is a kezében a kilincset. Egy fél másodperccel később már ott is volt, kilökte az ajtót.

– Segítség! – kiáltotta újra, amikor egy kéz ragadta meg hátulról, érezte, hogy megfeszül rajta a pulóver, majd hallotta az anyag reccsenését is. Sejtette, hogy ezért még fog kapni anyjától, de ez most egyáltalán nem volt fontos. Ismét elkapták a karját és hátrarántották, elvesztette az egyensúlyát és elesett. Hevesi rátérdelt a hasára és lekevert neki egy hatalmas pofont, nagyot csattant a keze Dávid arcán és a fiú azonnal felhagyott az ellenkezéssel.

Égett az arca a pofontól, de leginkább a szégyentől, már nem tudta visszafojtani a sírást, bár tudta, hogy ezzel csak bátorítja támadóit. Már csak a látszat kedvéért ellenkezett. Néhány pillanat alatt visszavonszolták a szeméttárolóba és behajtották maguk mögött az ajtót. Dávid már beletörődött abba, ami vár rá, már csak azon gondolkodott, hogyan fog majd hazamenni, miután kimászik a szemetesből, amikor hirtelen világos lett, a nehéz fémajtót valaki berúgta kívülről és az óriási csattanással vágódott a betonfalnak, a hirtelen légáramlat felkavarta a port és ott gomolygott az ajtónyílásban. A fiúk felnéztek, Dávid remélte, egy felnőtt talált rájuk, mondjuk egy mérgesebb férfi, aki kioszt néhány pofont, mielőtt elzavarja őket, de amikor egy pillantást vetett a kavargó porfelhőben álló alakra, már tudta, hogy megint nincs szerencséje. Csak egy korukbeli fiú volt, aki nem éppen úgy nézett ki, mint aki kiszabadítja őt. A fiú nem szólt egyetlen szót sem, csak végigmérte őket, láthatóan tudta, mibe csöppent.

– Mi a faszt nézel, köcsög? Húzz el innen azt csukd be az ajtót! – mondta Hevesi, aztán hogy nyomatékosabbá tegye, még hozzátette:

– Na!

A fiú nem mozdult. A por kezdett leülepedni körülötte, Dávid már többet látott belőle. Hát... nem egy tipikus megmentő. Hosszú haj, valami rockos póló, egészen helyes, de pont az ilyenek szokták messziről elkerülni ahelyett, hogy megmentenék. De amíg itt van, addig sem verik és már ez is valami. Most már csak várni kell, hátha történik valami. Mondjuk csoda...