Holdfény (befejezett)

Április 9., péntek - II.

A kórház épülete előtt megállt, töprengett egy darabig, a táskájából elővett egy mobiltelefont és a füléhez szorítva bement a főkapun. Az információs pultnál megállították és rögtön el is akarták küldeni.

– Gyerekeknek nem adhatunk felvilágosítást!

– Nem is nekem kell, hanem az apámnak – mutatta a telefont.

– Add át a telefont, majd elmondjuk neki, amit tudni szeretne.

Kavics faarccal átnyújtotta a készüléket, majd félúton megállt a keze.

– Beszél spanyolul? – kérdezte kedvesen a világoskék köpenyes, fiatal nőtől, aki hirtelen meggondolta magát.

– Mi a kérdés?

Innentől kezdve már könnyen ment, Kavics öt percen belül megtudta, hol keresse Jacques-ot és hogy mikor van vége a látogatásnak. Sejtette, hogy ahhoz, hogy senkinek ne tűnjön fel, késő este vagy éjszaka kell érkeznie. Nem tudta, mire számítson, így fel sem tudott készülni a találkozásra. Megköszönte a segítséget, a telefont, amely soha nem működött, visszatette a zsákjába és kisétált az utcára.

A nap további részében a városban mászkált, vett egy új pólót, bement egy vegyeskereskedésbe és ott is vásárolt néhány ártalmatlan dolgot, ezeket a zsákjába süllyesztette és remélve, hogy nem lesz szüksége rájuk, továbbment. Amikor sötétedni kezdett, visszament a kórházhoz és felkészült. Megkerülte az épületet és miután meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben, átvetette magát a kerítésen. Egy virágágyásba érkezett, meglapult és várt. Néhány pillanattal később kutyaugatást hallott és egy nagy fekete keverék kutya jelent meg a sarkon.

Kavics kilépett a bokorból és a kutyára nézett, vörösen parázsló szemei láttán a kutya nyüszítve vonult vissza, farkát a lábai közé húzva. Kavics elégedetten nézett utána, semmi kedve nem volt bántani az állatot. Betájolta magát, számolta az ablakokat, majd visszavonult a bokrok közé és várt. Amikor úgy érezte, itt az idő, felnézett az égre, elégedetten látta, hogy a felhők miatt a hold is csak halványan világít. Levette cipőjét, betette a zsákba, azt a hátára erősítette és a falhoz lépett. Kezeit a falra tette, nekirugaszkodott és fellépett a falra. Körmeit a kőbe mélyesztette, úgy haladt felfelé, mintha csak sziklát mászna egy parkban, csak sokkal gyorsabban és biztosabban. A harmadik emeleti ablakok előtt megállt, újra megnézte, jó helyen jár-e, majd szemügyre vette az ablakot. Szerencsére résnyire nyitva volt. Benézett. Odabent kis kétágyas szobát látott, az egyik ágy letakarva, a másikon egy ember feküdt, Kavics lehunyta a szemét és várta, hogy érezze a felőle érkező energiahullámokat. Amikor végre megérezte őket, elszorult a torka. Szenvedést és fájdalmat érzett, magányt és megannyi rossz dolgot. Belépett az ablakon és megállt. Az ember megmozdult, Kavics látta, ahogy felül az ágyban és vaksin körülnéz. Kavics odalépett hozzá és megállt az ágy mellett.

– Szervusz Jacques. Én vagyok az, Javier.

A férfi nem szólt egy szót sem, csak kinyújtotta felé a kezét. Kavics megfogta és megsimogatta. Jacques borzalmasan nézett ki. Öreg volt, szinte teljesen megkopaszodott, bőre ráncos volt, arca beesett. Furcsán vette a levegőt, Kavics érezte rajta a gyógyszerek keserű szagát és valami mást is, amiről azonban nem akart tudomást venni.

– Azt hittem, már soha nem látlak – suttogta a férfi. Nem volt teljesen érthető a beszéde, Kavics látta az ágy melletti pohárban a műfogsort. Most hálát adott a sorsnak, amiért neki soha nem kell megöregednie.

– Megígértem, hogy eljövök hozzád. Bocsáss meg, hogy ennyit késtem.

– Még időben jöttél.