Holdfény (befejezett)

Március 31., szerda - I.

– Akarsz látni valami érdekeset?

– Mit?

– Valami igazán különlegeset.

Dávid bólogatott és Kavics ránevetett. Dávid csak nézte. Kavics mosolya, amelyre csak azt mondhatta volna: huncut, ha nem gyűlölte volna ezt a szót, sokat ígért. A fekete fiú egy furcsa tárgyat vett elő az övére erősített tokból. Dávid érdeklődve nézte a kéttenyérnyi hosszúságú, barázdált felületű fémhengert, amit Kavics feléje nyújtott. Lassan kinyújtotta a kezét és átvette tőle. Nehéz volt, nehezebb, mint gondolta volna. Fogalma sem volt, milyen anyagból készülhetett, de abban biztos volt, hogy fém.

Felülete sötétbarna volt, mintha vékony rozsdaréteg borította volna, de tapintásra kellemesen sima és finom volt, kézbe simuló és még meleg. Dávid megforgatta a kezében. A furcsa hengert mindenféle számára ismeretlen motívum díszítette, leveleknek látszó izék, indaszerű, a henger palástján körbetekergőző vonalak és betűknek látszó ábrák, egy kicsit a kínai írásjelekre emlékeztették, egy kicsit a maja piramisokon látott ábrázolásokra. Réginek tűnt, de tökéletes állapotban volt.

– Mi ez? – kérdezte.

– Tudsz titkot tartani?

– Ha jól számolom, harmadik hete őrzök egy furcsa fiút a halott nagyapám lakásában. Szerinted tudok titkot tartani?

– Oké. Akkor elmondom. De soha nem beszélhetsz róla senkinek. Megígéred?

– Igen...

– Jó. Az ígéret kötelez. Markold meg mindkét kezeddel és csavard meg a felső részét.

Dávid egy pillanatig elgondolkodott azon, mit jelenthet a furcsán kihangsúlyozott mondat, aztán minden figyelmét a hengerre fordította. Erősen megmarkolta, most érezte teljes egészében a súlyát és ahogy lassan megcsavarta, érezte a fém erejét és keménységét. Valami elmozdult, a henger alsó és felső része elfordult egymáshoz képest. Mi lehet ez? Talán szét lehet szedni?

Még egy kicsit fordított rajta, nehezen ment, de érződött, hogy ennek így kell lennie. A következő pillanatban a henger felső végéből két vékony, egymással párhuzamos, egyenes penge csapódott ki viszonylag hangos csattanással, Dávid összerezzent, ahogy érezte, a nehéz henger megrándul az ujjai között. Döbbenten nézte a pengéket. Nem kellett megérintenie őket, már a puszta látványuk is elég volt ahhoz, hogy tudja, sokkal élesebbek, mint bármi, amivel eddig találkozott. Hosszú másodpercek teltek el és ő csak bámulta a kezében tartott kardot, majd ráeszmélt, hogy a pengék hosszabbak, mint a markolat, semmiképpen nem férhettek bele a hengerbe. Nagyon óvatosan megérintette az egyik pengét, a fém hűvösségét érezte. Sehol nem látott olyasmit az ezüstösen csillogó felületeken, ami arra engedett volna következtetni, hogy a pengék hajlékonyak vagy összecsukhatóak. Elbűvölve nézte a kardot, majd Kavicsra nézett.

– Ez... honnan van? – kérdezte. A fekete fiú odalépett hozzá és kivette a kezéből a kardot. Dávid nézte, ahogy egy kézzel egyensúlyozza, majd két ujjával könnyedén megcsavarja a hengert és a pengék visszacsusszantak a henger belsejébe. Dávid arra gondolt, hogy ő két kézzel is alig tudta megmozdítani.

– Ez az enyém.

– Még soha nem láttam ilyet... huhh, ilyen talán még a nindzsáknak sem volt.

– Nekik biztosan nem. De nem is volt szükségük rá.

– És neked?

– Valamivel meg kell védenem magam, ha komolyra fordulnak a dolgok.