Holdfény (befejezett)

Március 18., csütörtök - I.

Még csak hajnali fél öt volt, de Dávid már nyitott szemmel feküdt az ágyban. Éjszaka álmodott, pont úgy, ahogy szerette volna. A részletekre már nem emlékezett, de az a furcsa, borzongató jóérzés még ébredés után is hatalmában tartotta. Vajon mit csinálhat most Kavics? Talán ő is az ágyban fekszik és azon gondolkodik, ami történt. Bár valószínűleg neki nincsenek ilyen gondolatai. Dávid egy kicsit elszomorodott. Miért gondolta, hogy Kavics a barátja lehet? Miért volt benne annyira biztos, hogy még nagyapa lakását is felajánlotta? Hogy miért? Mert azt gondolta, hogy Kavics majd elfogadja őt olyannak, amilyen valójában. De mi lesz, ha mégsem? Kár volt beleélnie magát.

A fal felé fordult és megpróbált újra elaludni, de nem sikerült. Egy idő múlva felkelt és az ablakhoz lépett. Odakint már világos volt, a ház előtti járdán mászkáltak az emberek, hallotta a kocsik motorjának hangját, valahonnan egy busz fáradt hörgése hallatszott. Kezdődik a nap, egy újabb nap és már előre utálja. Minden olyan, mint máskor, a konyhában ugyanúgy szól a rádió, ugyanazon a fakó dobozhangon. Megint végig kell csinálnia a szokásos reggeli rituálét, vécé, mosakodás, fésülködés, öltözés, reggeli, táskaellenőrzés, fogmosás, indulás, végig a játszótéren, be a kapun, fel a másodikra, be a terembe, leülni a szokott helyre Röfi mellé, aki megint fontoskodva nézi át a leckéjét óra előtt és lehet, hogy nem engedi meg, hogy lemásolja róla. Dávid, igazán megcsinálhatnád a leckédet, nem véletlenül adták fel, mondja ilyenkor Röfi, Dávid pedig csak néz rá és azon gondolkodik, hogy lehet valaki, akit ráadásul a barátjának kell, hogy nevezzen, ekkora szemétláda. Mennyire gyűlölte már ezt az egészet! Valami mást akart, olyan embereket, akikkel szívesen lenne együtt, egy olyan helyen, amit nem utál ennyire. Nem is tudta igazán, mit szeretne. Talán elutazni valahová, nézni az elsuhanó tájat a kocsi ablakából, megenni egy lángost egy út menti büfében, megállni egy tó partján, lemenni a vízhez és belegázolni, aztán csak feküdni a parton és hallgatni a szél hangját.

– Szörnyű, hogy milyen kelletlenül csinálsz mindent – hallotta anyja hangját.

– Utálom ezt az egész szart – morogta, de már tudta, hogy kár volt megszólalnia.

– Akkor én mit szóljak? Én dolgozni járok, nem csak üldögélni hat óra hosszat, nekem reggel pontosan be kell érnem, egész nap emberekkel kell foglalkoznom, mosolyognom kell rájuk és udvariasan végighallgatni őket, pedig hidd el, hogy én is a hátam közepére kívánom őket. De tudom, hogy csinálnom kell, nem rendezek jeleneteket, nem vágom a pofákat, mert attól nem lesz jobb. Mit szólnál, ha valami kemény munkát kellene végezned? Mint például szegény nagyapádnak, aki ennyi idős korában kint dolgozott a földeken, biztos mesélte neked is. Még sötét volt, amikor kiért a földre és bizony estig kapált, gyomlált, hajladozott. Azt hogy bírtad volna? És neki nem volt anyja, aki mindent megcsinált volna helyette.

Dávid nem szólt semmit, hiába is próbálkozott volna, anyja ilyenkor meg sem hallgatta, egyébként sem volt kedve beszélgetni, vitatkozni még kevésbé. Mit mondhatott volna? Hogy gyűlöli a többieket? Hogy senki nincs, akivel igazán jót beszélgethetne? Hogy Röfinek sem mond el mindent, mert nem tudhatja, dagadt barátja mikor árulja el valakinek, akinek éppen akkor imponálni akar? Hogy a szünetekben behúzódik a sarokba és néha görcsbe rándul a gyomra, hogy vajon ki fogja megtalálni és mit fog csinálni vele?

Nem fordult elő ilyesmi mindennap, de ahhoz elég gyakran, hogy teljes bizonytalanságban tartsa egész napon keresztül. Délután meg néha elmegy sétálni, de mindig egyedül. Néha felmegy Röfihez, mert valahová mennie kell, de igazán ott sem érzi jól magát. Beszélgetnek, Röfi nagyképűen mesél valamit arról, amit mostanában olvasott, mindenféle szakkifejezést használ, hogy mindenki tudja, miket olvas, aztán megmutatja a pornóképeket, amiket a netről szedett le.

Pucér, nagymellű csajok mindenféle pózokban és csak mondja, hogy mit csinálna velük és Dávid pontosan tudja, hogy úgysem merne semmit sem csinálni, csak állna ott a hájas testével, az alig látszó farkával, amelyik úgy néz ki, mint egy kelttésztába dugott nudli és vöröslő fülekkel nézné a nőt, aki úgyis kiröhögné. Meg aztán mit lehet kezdeni egy nővel? Dávid szeme előtt megjelent az egyik képen látott nő, arcán vad sminkkel, szélesen széttárt lábakkal, ahogy két kezével széthúzza szeméremajkait és rózsaszín nyelvével megnyalja vérvörös száját, ahogy a kamerába néz. Dávid felidézte a nő két lába között lévő vöröses-rózsaszínű valamit, azokkal az ijesztő redőkkel, amik olyan viszolyogtatóvá tették a nőt, olyan idegennek és gusztustalannak tűnt számára az egész és látta Röfit, ahogy kéjesen vigyorog és azt ecseteli, hányszor vágná beléje a farkát... Dávid felkapta táskáját és amilyen gyorsan csak tudott, otthagyta anyját a lakásban.

Az utcán minden olyan volt, mint szokott, már pontosan tudta, hány lépést kell megtennie a sarokig, az első szemetesig, a kék mászókáig, amelyről már csak ő tudta, hogy kék, mert a zománc már régen lekopott róla. Nyolcszáztizenhárom lépés és odaér a kapuhoz. Nemsokára megszólal a csengő és kezdődik a rémálom. Biológia, matek, fizika és két rajz, ma csak ennyi. Rövid nap, de nem elég rövid. Hevesi még mindig nem jött iskolába és a barátai azóta nem foglalkoztak vele, talán Kavics mondott nekik valamit, miután ő elment. Talán végre leszállnak róla. Egy gonddal kevesebb.

Megpróbált a tanárra figyelni, de néhány perc után úgy döntött, egyáltalán nem érdekli, miről van szó, különben is, mintha már előre tudta volna az egészet, pedig még bele sem lapozott a könyvbe. Gerincesek osztálya, méhlepényesek alosztálya, rágcsálók rendje, egérfélék és ott van az erdei egér, unalmas. Legyen már vége. Vagy inkább ne, a szünetek mindig olyan bizonytalanok. Vajon mi lehet Kaviccsal? Ő vajon honnan tudja, hogyan soroljon be egy pockot vagy egy hódot? Hol tanulta meg, egyáltalán járt valaha iskolába? Nem tűnt hülyének, választékosan beszélt és olyan kedves hangja van. Na végre, csengetnek. Át a másik terembe.

A matek hasonlóan unalmas, aránypárok, igazából nem is értette, miről van szó, képletek, egyszerűsítés, ez már sok volt neki, inkább hátralapozott a füzetben és firkálni kezdett az utolsó lapokra. A fizikaóra előtti szünetben megette az otthonról hozott szendvicset, anyja megint margarinnal kente meg a kenyeret, holott tudja, hogy utálja, de nem érdekli, néha őt is meg tudta volna fojtani.

A két rajz... nem is tudta, mit gondoljon. Voltaképpen egész tűrhető órák. vagy rajzolnak, vagy meseóra van, diavetítéssel, az Akropolisz, dór, ión és korinthoszi oszlopfők, szobrok és panteonok, itt nem is kell figyelni, csak nézni a diákat, elgondolkodni azon, hogy milyen jó lenne Görögországban heverni a tengerparton, persze nem egyedül, hanem mondjuk Kaviccsal.

Reggel felkelnének, lemennének a partra fürdeni, aztán reggeli valahol, egy étteremben, mondjuk egy hatalmas pizza rengeteg sajttal, aztán vissza a partra csak úgy sétálgatni, egy félreeső részen meztelenre vetkőzni és kergetőzni egyet, hemperegni a homokban, egymást fröcskölni, délután aludni egy jót a hűvös szobában egymáshoz bújva - és persze soha nem jönni vissza, soha többé iskola, lakótelep, szürke házak, idióta osztálytársak. De jó is lenne így élni, csak egy ideig - vagy ha nem sikerül, itt hagyni a francba ezt az egészet.

Az utolsó óra után Dávid végre úgy érezte, felszabadult. Azt tervezte, gyorsan hazaszalad, eszik valamit és máris megy Kavicshoz. Nagyon izgult, vajon ott találja-e a fiút. Lerohant a lépcsőn, egyenesen a hátsó kapuhoz és ott megtorpant.

Már vártak rá.