Holdfény (befejezett)

Március 18., csütörtök - III.

Maga sem tudta, miért indult útnak. Borzalmasan érezte magát, szinte félt kilépni a lakásból. A kapu előtt még töprengett egy kicsit, nem lenne-e jobb mégis otthon maradni, de aztán mégis kilépett az utcára. Kezét dzsekijének zsebébe dugta és végig szorongatta az anyja szobájából elemelt gázsprayt, bár nem volt biztos benne, hogy merné-e használni. Egész úton az járt a fejében, hogyan fog holnap iskolába menni, egyre biztosabb volt abban, hogy ott veszélyben van. Jobb lenne betegnek lenni. Talán ha éjszakára nyitva hagyja az ablakot, előtte a biztonság kedvéért megiszik egy nagy pohár jéghideg vizet.

Kapkodva nyitotta ki a kaput, odabent felsóhajtott, itt már biztonságban volt. Lépcsőn ment fel a negyedikre, a szűk fülkében nem tudott volna megmaradni. Az ajtó előtt elgondolkodott azon, vajon nem kellene-e csengetnie, de aztán meggyőzte magát, hogy semmi szükség rá, elvégre ő van itthon, legalábbis majdnem. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A nappali ajtaja be volt csukva. Kinyitotta és belesett rajta. Kavics ott ült a fotelben és amikor meglátta őt, elmosolyodott.

– Szia Dávid! Már azt hittem, nem is jössz.

– Szia! Bocs, dolgom volt – mondta és leült a fekete fiúval szemben.

– Milyen napod volt? – kérdezte Kavics kedvesen, de rögtön meg is bánta, a szőke fiú felől érkező energiahullámok megborzongatták, a fájdalom határáig telve voltak keserűséggel, szomorúsággal és magánnyal. Elég volt egy pillantást vetni Dávidra és tudta, valami nagyon rossz dolog történt vele.

– Mi a baj? – kérdezte Kavics. Dávid vállat vont és érezte, hogy ha azonnal nem megy el innen, megint elsírja magát. Hirtelen megbánta, hogy eljött. Megmarkolta a fotel karfáját. Mennie kell, nem ronthat el mindent azzal, hogy itt fog bőgni az előtt a fiú előtt, akit éppen el akar varázsolni. Nem teheti tönkre az egészet. De képtelen volt megmozdulni, csak meredt maga elé és remélte, Kavics nem tesz fel több kérdést, csak ülnek itt egymás mellett és majd csak lesz valami.

Kavics azonban már pontosan tudta, mit kell tennie. Vándorlásai alatt nagyon sok mindent látott és nagyon sok mindent megtanult. Tudta, hogy Dávidnak először is meg kell nyugodnia, de ehhez az kell, hogy kieressze magából a feszültséget. Ezt pedig legegyszerűbben úgy tudja elérni, ha gyengéd vele. Tisztában volt azzal, Dávid számára mennyire megalázó lesz a dolog, hiszen ki akar egy idegen előtt sírni és ki akarja elmesélni élete talán egyik legborzasztóbb élményét, de nem volt más választása. Ha kérdezgeti, csak elszalad és talán soha nem tudja meg. Valamiért biztos volt benne, hogy Dávid nem véletlenül jött ide, hiszen szomorkodhatott volna otthon is. De inkább eljött hozzá és ha már így esett, segíteni fog rajta, úgysem tudná megállni.

– Gyere, állj fel – mondta halkan Kavics. Dávid nem mozdult. Kavics várt pár pillanatot, aztán odalépett Dávidhoz, megfogta a kezét és húzni kezdte.

– Ne... nem akarok menni sehová. Nem lehetne, hogy csak...

– Nem! Egy séta jót fog tenni, meglátod. Csak séta, oké? Nem kérdezek semmit, csak megyünk egymás mellett és hallgatunk. Na, gyere már!

Dávid kis habozás után engedelmeskedett.

– Hová megyünk? – kérdezte Dávid.

– Egy lakatlan szigetre.

Dávid nem mert kérdezni semmit, engedelmesen Kavics után indult. Kiléptek az ajtón, Dávid gondosan bezárta az ajtót és elindultak lefelé a lépcsőn.

Hat óra lehetett, a nap még melegen sütött, de már nem olyan erővel, mint napközben. Az égen néhány bárányfelhő úszkált, kellemes szellő fújdogált, ideális idő volt egy sétához. A lakótelep széle felé mentek, ahol a tízemeletes házakat felváltották a kisebbek és mintha a házakat körülvevő füves terület itt kevésbé lett volna elhanyagolt. Dávid azt gondolta, semmi olyasmi nem történhet, ami kizökkentené rosszkedvéből, de néhány perc múlva már nem is érezte magát olyan borzalmasan. Szinte alig találkoztak emberekkel, csak néhány nyugdíjast láttak, akik a padokon beszélgettek és a kisgyerekeseket, akik a homokozók és a hinták körül csoportosultak. Egy kisfiú szaladt el mellettük akcióhős-jelmezben, hangosan berregve, mintha valami járművet vezetne, Kavics elmosolyodott, ahogy utána nézett.

– Kineveted? – kérdezte Dávid. A fekete fiú megrázta a fejét.

– Nem, inkább irigylem, amiért nem kell színészkednie. Ha azt gondolja, hogy ő Szupermen, akkor nyugodtan lehet az, senki nem fog megjegyzéseket tenni rá. Mi már nem tehetnénk meg, mert rajtunk röhögne az egész telep. Te soha nem akartál szuperhős lenni?

– De, sokszor – mondta Dávid őszintén.

– Még lehetsz.

– Persze... – mondta Dávid és arra gondolt, talán egy másik életében.

– Komolyan gondoltam. Persze nem azt mondom, hogy Szupermen leszel, de még lehetsz valaki egészen más. Valaki, aki lenni akarsz.

Dávid a fekete fiúra nézett, aki komolyan nézett vissza rá.

– Hogyan?

– Akarod, hogy megtanítsalak?

– De mire?

– Arra, hogyan lehetsz valaki más. Valaki, aki lenni akarsz.

– Te olyan furcsa vagy – mondta Dávid válasz helyett és rögtön meg is ijedt, mert nem tudta, nem mondott-e olyasmit, amitől Kavics megsértődhetne. A gondolat, hogy amit Kavics mondott, akár igaz is lehet, elgondolkodtatta. Kavics megállt az út közepén.

– Figyelj Dávid, ha megígéred, hogy nem sértődsz meg, ajánlok valamit.

– Mit?

– Előbb ígérd meg.

Dávid elgondolkodott. Tudta, miről van szó, de azt nem, mit tegyen. Vágyott arra, hogy Kavics közelében legyen, nézhesse, hallgathassa, de nem tudta, hogy milyen lesz mindez azután, hogy bevallotta, szinte semmiben nem hasonlít a többi fiúra. Aztán arra gondolt, bármikor visszakozhat.

– Oké.

– Jól van – mondta Kavics és rámosolygott.

– Ha akarod, megtanítalak arra, hogyan győzd le a félelmed. Lehet, hogy nem hiszed el, de régebben és is olyan voltam, mint te, de aztán a nagybátyám megtanított egy csomó dologra és én... megváltoztam. Megértettem, hogy ha akarom, bármit megtehetek, csak el kell hinnem, hogy képes vagyok rá.

– Ez úgy hangzik, mint egy filmben – mondta Dávid és arra gondolt, a tévében látott filmekben szinte mindig elhangzik ez a mondat, amikor az apa a fiához beszél. Te vagy a legjobb, meg tudod csinálni, minden rendbe jön, soha ne add fel és a többi közhely. Dávid gyűlölte ezeket a mondatokat, óriási hazugságnak gondolta őket.

– Nem, ez igazság. A filmek egytől egyig hülyeségek, de amit én mondok, annak nincs köze a filmekhez. Ha megbízol bennem, olyasmiket mutathatok, amikről álmodni sem mertél. Akarsz bátor lenni? Akarsz győzni? Akarsz bosszút állni?