Holdfény (befejezett)

Április 3., szombat - IV.

Dávid az anyját nézte, aki ott állt a szoba közepén, melléhez szorítva a telefonját és szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, mit tegyen, mondjon vagy gondoljon. Igazából nem lepődött meg, sejtette, hogy Kavics úgy fog földet érni, mint egy macska és talán már nem is látná, ha kinézne az ablakon, mégis egy darabig még állt és várt. Azt remélte, hajlandó lesz majd bevárni a rendőröket, hogy velük menjen el, ezzel mintegy lezárva a dolgot, de úgy látszik, a fekete fiú most is a maga feje után megy.

Dávid nem tudta eldönteni, vajon mindaz, amit az elmúlt percekben látott, igaz volt-e vagy sem. Már semmi nyoma nem volt annak, hogy Kavics valaha is itt járt volna, eltűnt és talán már vissza sem jön. Csendesen nézte, ahogy anyja végre megmozdul és újra a telefonjára pillant. Dávid nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy ha lenne elég bátorsága ahhoz, hogy kinézzen az ablakon, mit láthatna. Valamiért biztos volt benne, hogy Kavics nem fekszik a betonon egy vértócsa közepén, ahogy lennie kell, ha valaki kiugrik a negyedik emeletről. Egyszerűen tudta, hogy nem történhet meg.

A csend már kezdett kényelmetlen lenni, amikor megszólalt a kaputelefon. Dávid félrefordította a fejét, ezzel is jelezve, esze ágában sincs beengedni a rendőröket. Anyja odalépett a készülékhez.

– Igen? Igen, én voltam, pillanat, nyitom az ajtót.

Letette a kagylót, majd Dávidhoz fordult.

– Most mit mondjak nekik?

A fiú nem szólt semmit, már eldöntötte magában, hogy az egészet anyjára hagyja. Ő hívta ki a rendőröket, most oldja is meg a problémát. Igazság szerint jó kedve lett, bár a hideg futkosott a hátán, ha arra a pillanatra gondolt, amikor a fekete fiú kilépett a negyedik emeleti ablakból. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg saját magának a történteket, de mivel valamiért biztos volt benne, hogy Kavics soha nem lenne öngyilkos, valószínűleg pontosan tudta, mit csinál, amikor kiugrott. Ha valami baja lett volna, még mindig ott feküdne, de nincs ott. Nem lehet ott, mert vissza kell jönnie hozzá.

Csengettek. Dávid nézte anyját, ahogy kissé zavartan ajtót nyit. Nem akarta megvárni, amíg a rendőrök kiérnek, újra fel akarta hívni őket, hogy már nem kell jönniük, de úgy látszik, most kivételesen gyorsak voltak. Két egyenruhás lépett be, egy magas, vékony, fekete hajú, bajuszos rendőr, a váll-lapján két csillaggal és egy másik alacsonyabb, széles vállú szőkés.

– Jó napot kívánok! Ön hívott minket?

– Igen, én... bár azóta, hogy is mondjam... történt némi változás. Jöjjenek be!

A két rendőr besétált az előszobába, Dávid a fotelből nézte őket.

– Mondja el, legyen kedves, mi történt – mondta a magasabbik.

– Hát... ez az édesapám lakása, ő néhány hónapja meghalt, azóta a lakás itt áll üresen, hetente átjárunk takarítani. Eddig a fiam csinálta...

– Ő az? – kérdezte a bajuszos, Dávid felé pillantva. A nő benézett a szobába.

– Igen, ő az. Ma én jöttem át és találtam itt egy fiút. Soha nem láttam még, olyan idős lehetett, mint a fiam. Azt mondta, hogy Dávid engedte be, azt mondta neki, hogy lakhat itt egy darabig.

– Most hol van a fiú?

Az asszony zavarba jött.

– Hát... nem is tudom, hogy mondjam... tudom, hogy nem hiszik el, de szóval... kiugrott az ablakon.

A két rendőr összenézett.

– Mármint ennek a szobának az ablakán.

– Igen...