Holdfény (befejezett)

Április 6., kedd - I.

Kavics a kikötőben üldögélt egy faládán. Éjfél felé járhatott az idő, teljesen sötét volt már és kellemetlenül hűvös a levegő. Körülötte ládák, egy-két fémhordó, egy szétszerelt targonca és rengeteg kisebb állat, patkányok, csótányok és egyéb kikötői lények mindenfelé. Egy régi épület mellett üldögélt és nézelődött, a sötétség nem volt számára akadály. Nézegette a távolban kikötött hajókat, az uszályt, amelyre éppen ládákat pakoltak, figyelte a munkásokat és azon gondolkodott, vajon észrevenné-e valaki, ha egyikük eltűnne, de aztán csak legyintett és a tenger felé fordult.

Szívesen időzött éjszakánként a városban, kikötőkben, erdőkben, a világ ilyenkor teljesen más volt, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba. Az emberek visszahúzódtak házaikba és átadták a helyet a többieknek, azoknak, akinek az éjszaka mást is jelentett a sötétségen kívül. Kavics a mellette fekvő hátizsákjába nyúlt és elővett egy kis kvarcjátékot. A kopott piros dobozka régi volt már, egy kis boltban fedezte fel a használt holmik között és nagyon megtetszett neki, bár nevetségesen primitív volt.

Egy darabig nézegette, majd egyszerűen zsebre tette és kisétált, azóta ott volt nála, néha elővette és játszott vele, már megdöntötte az összes létező csúcsot, de valamiért még mindig lefoglalta és képes volt akár órákon keresztül is játszani. Ha valaki látta volna, valószínűleg nem hitt volna a szemének, a kis gép néha meg-megakadt egy pillanatra, mert nem tudta követni a fiú gyors mozgását. Kavics néhány perc alatt teljesen belefeledkezett a játékba, csak akkor vette észre a két férfit, amikor azok már majdnem odaértek.

Felpillantott. Egyiküket sem ismerte és biztos volt benne, hogy nem őket várja. Mozgásuk alapján azonnal besorolta őket a vadász kategóriájába, igyekezett ellazulni, hogy jobban érzékelhesse a felőlük áramló energiát. Egy rövid pillanatig az is felmerült benne, ezek ketten talán Angyalok, de aztán úgy döntött, egyszerű emberek, vagy ha mégsem, mesterien álcázzák magukat. Kavics tudta, hogy felfigyeltek rá.

Felsóhajtott, már tudta, mi fog következni és semmi kedve nem volt hozzá, de nem volt választása. Már megtanulta, hogy néha sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, hogy elkerüljön valamit, mintha csak hagyná, hogy megtörténjen. A két férfi közeledett, valamit suttogtak egymás között, Kavics csak egy részét értette, furcsa akcentusuk volt. Egyikről sem feltételezte volna, hogy fegyver van nála, bár egy késen nem csodálkozott volna. Már éppen mozdult, hogy kényelmesebb pozícióba kerüljön, amikor megérezte egy harmadik ember jelenlétét is. Úgy döntött, egyelőre ott marad, a láda környéke biztonságosnak tűnt.

Amikor a két férfi odaért, rájuk nézett és várt. Az egyikük odaállt a láda mellé, egyik lábát feltette rá, cipőjének orra alig két centire volt Kavicstól, a másik pedig eléállt és lenézett rá.

– Mit csinálsz itt, kisfiú? – kérdezte. Hangja kedves volt, de Kavics kiérezte belőle a visszafojtott gúnyt és vidámságot, amely a gyenge zsákmánynak szólt. Franciául beszélt, így Kavics is ezen a nyelven válaszolt.

– Várok valakit, már itt kellene lennie.

– Honnan jöttél?

– Messziről.

– Mi is... látod kölyök, mennyi közös van bennünk? – mondta a férfi mosolyra húzva a száját. Kavics is udvariasan elmosolyodott, de közben a másik férfira koncentrált, aki lassan elindult és megkerülte a ládát. Kavics tudta, hogy ezek a holmiját nézték ki maguknak, de abban is biztos volt, hogy nem kapják meg.

– Talán utazol valahová? Gondolom, hajóval mész, elvégre ez itt egy kikötő, nem?

– Nem utazok sehová – mondta Kavics kedvesen. Mi a franc lesz már? Az ilyenek nem szoktak ennyit beszélgetni, csak felkapják a hátizsákot és megpróbálnak lelépni vele, esetleg fenyegetőznek vagy kést rántanak.