Holdfény (befejezett)

Március 18., csütörtök - V.

– Először is el kell fogadnod önmagad. Szeretned kell önmagad. Ha belenézel a tükörbe, el kell hinned, hogy szép vagy, okos és erős, bátor és nagyszerű. Most már nem vagy egyedül, már van, aki segítsen. El tudod fogadni magad?

– Nem...

– Miért nem?

Dávid nem szólt. Képtelen volt kimondani, úgy látszott, a Kavics által keltett varázs még nem volt elég erős. Valami mélyen belül azt akarta, hogy kimondja, de a fiú nagyon félt, hogy szavai véglegessé tennék az egészet és már nem lenne hová bújnia. Mindennél jobban szerette volna, ha Kavics segít neki, mellette van, átöleli és meggyőzi arról, hogy ő is ér valamit. Hosszú évekig, ha belenézett a tükörbe, szégyellte magát azért, mit látott. Gyáva volt, a világ leggyávább embere, félt szembenézni másokkal és maga sem tudta, miért. Tudta, hogy ki kell mondania, tudta, hogy meg kell tennie ahhoz, hogy tovább léphessen, hogy ma este nyugodtan tudjon aludni, hogy folytatódhasson ez a furcsa, kicsit félelmetes, de borzongatóan gyönyörű álom.

– Gyáva vagyok – mondta. Kavics nem mondott semmit, csak újabb és újabb bátorító energiahullámokat küldött Dávid felé. Lehunyta szemét és várt. Tudta, hogy a fiú beszélni fog és megkönnyebbül, ha kimondja. Lehet, hogy sokáig kell várni erre, de ő ráér. Hüvelykujjával Dávid kézfejét simogatta, teljesen elvarázsolta a vékony kis kéz, érezte, ahogy a vágy egyre erősebben tör rá, de visszafogta magát.

– Délután megvertek... hárman voltak. Belenyomták a fejem a vécébe és... azt akarom, hogy megdögöljenek. De félek tőlük, mert erősebbek és félek, mert kinevetnek... mert engem nem érdekelnek a lányok... – elcsuklott a hangja. Kavics nem szólt, csak magához szorította. Dávid őszinte volt, teljesen őszinte, a legnagyobb titkát árulta el neki és ez több volt, mint amire első alkalommal számított. Arcon csókolta Dávidot és gyengéden megsimogatta az arcát. Nagyon megsajnálta.

– Hogyan lehetek olyan, mint te? – kérdezte hirtelen Dávid. Kavics elgondolkodott. Már majdnem azt mondta, hogy csak mondd azt, hogy akarod, de aztán eszébe jutott, hogy ezt nem teheti meg. Még nem.

– Egyelőre arra tanítalak meg, hogyan védd meg magad ezektől. Ne gondolj csodákra. Ha akarod, ha tényleg akarod, egyszer valóban olyan lehetsz, mint én, de addig csak azt taníthatom meg neked, hogyan okozz fájdalmat másoknak.

– De én nem...

– Tudom, te nem fájdalmat akarsz okozni, te csak egyszerűen élni akarsz, de ez nem ilyen egyszerű. Vannak emberek, akikkel szavak nélkül is megértetheted magad. Vannak olyanok, akiknek el kell mondanod, amit akarsz és csak akkor fogják fel. Végül vannak azok, akikkel hiába is beszélnél, mert egyszerűen képtelenek felfogni bármit is. Kevesen vannak, de annál több fájdalmat képesek okozni. Csak ezt a nyelvet beszélik és hatni is csak így lehet rájuk.

– Ezt nem értem – mondta Dávid.

– Pedig egyszerű. Vannak olyanok, akik csak az erőből és a fájdalomból értenek. Hiába mondanád el nekik, hogy ne bántsanak, mert az fáj neked, nem értenék meg, mert szükségük van a szenvedésed látványára ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Ha valamit meg akarsz értetni velük, fájdalmat kell okoznod nekik. Akartál már másoknak fájdalmat okozni?

Dávid Hevesire gondolt és a többiekre. Hányszor elképzelte már, hogy ököllel belecsap valamelyikük arcába, hogy addig üti őket, amíg mozognak. Hányszor feküdt az ágyon ökölbe szorított kézzel és hagyta, hogy az elképzelt jelenet öröme és izgalma végigszaladjon a testén.

– Igen...

– De a valóságban soha nem merted volna megtenni.

– Nem.

– Miért?

– Mert mi van, ha visszaüt? Én csak egyet ütnék, az nekem elég... utána már nem vagyok dühös.

– Akkor annak az egy ütésnek kell megoldania mindent – mondta Kavics.

– Meg lehet ezt tanulni?

– Van rá mód – mondta Kavics kitérően. – Inkább azt tanítom meg, hogyan tudod megvédeni magad addig, amíg készen nem állsz arra, hogy... megváltozz.

– Megváltozzak?

– Ahhoz, hogy valóban olyan lehess, mint én, meg kell változnod. Nagyon sokat kell változnod. De addig is megtaníthatlak egy-két fogásra, ami segíthet.

– Szerinted sikerülni fog? – kérdezte Dávid. Arra gondolt, vajon mire mehet vézna kis testével, hiszen tornaórán még a kötélre sem tudott felmászni, amire pedig a lányok is képesek voltak. Mire mehet ő, miféle csodafogást taníthat neki Kavics? Egy kicsit megint elment a kedve az egésztől.

– Gyere, állj fel – mondta Kavics. Dávid feltápászkodott. Kavics elé állt és odanyújtotta neki a kezét.

– Fogd meg jó erősen a kezem és próbáld meg kicsavarni.

– De én nem...

– Ne törődj semmivel. Képzeld azt, hogy én vagyok az, aki megtámadott. Csavard ki a kezem.

Dávid megragadta Kavics kezét és megszorította, majd megpróbálta megcsavarni, de hamar feladta. Kavics megrázta a fejét.

– Az első és legfontosabb szabály: merj és akarj fájdalmat okozni. Ne félj attól, hogy a másikat szenvedni látod, hiszen éppen ezért csinálod. Ne félj attól, hogy a másik jelét adja a fájdalomnak, gondolj arra, hogy ha tehetné, ő okozna neked fájdalmat.

Kavics egy mozdulattal kiszabadította magát Dávid szorításából és ugyanazzal a lendülettel megragadta a fiú csuklóját. Dávid csak annyit érzett, hogy fájdalom nyilall a csuklójába és máris térdelt. Feljajdult, de a fekete fiú nem engedte el, tovább szorította és Dávid szemébe könnyek szöktek. Kavics kissé felemelte a kezét, Dávid tudta, ha nem engedelmeskedik az akaratnak, eltörik a keze, felállt. Kavics néhány lépéssel arrébb vezette, egyetlen szó nélkül, Dávidot a fájdalom irányította. Amikor már azt hitte, újra elsírja magát, Kavics elengedte, majd magához húzta és egy puszit adott az arcára. Dávid a fekete fiú szemébe nézett és valami nagyon furcsa érzés fogta el. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fiú szeme megváltozott, mintha már nem lenne fekete, mint eddig, inkább valami furcsa, vörös színben világítana, de az egész nem tartott tovább egy pillanatnál. Teljesen elgyengült a felfedezéstől és talán attól is, ahogy Kavics a derekára tette a kezét.

– Bocsáss meg, amiért bántottalak. Csak azt akartam megmutatni, mekkora ereje van a fájdalomnak. Meg fogom mutatni, hogyan tudsz fájdalmat okozni, nagy fájdalmat, hogyan tudsz bosszút állni mindenért. És mutatok mást is, valami egészen mást, aminek semmi köze nincs a fájdalomhoz, de éppolyan fontos, ha nem fontosabb. Megtanítalak arra, hogyan szeresd önmagad - és valaki mást.