Holdfény (befejezett)

Június 1., kedd - I.

A következő néhány napban Kavics egyre többet gondolt arra, vajon mit fog mondani Dávidnak, ha megkérdezné, mi van az anyjával. Tudta, hogy egyszer majd el kell mondania, de remélte, talál majd olyan alkalmat, amikor viszonylag fájdalommentesen teheti meg. Úgy gondolta, mindenképpen megvárja az átváltozás teljes befejeződését, mert Dávid jelenlegi instabil állapotában kiszámíthatatlan, hogyan reagálna egy ilyen hírre. Szerencsére úgy tűnt, néhány napon belül minden rendbe jön, az átváltozás okozta rosszullétek és dührohamok egyre ritkultak és Dávid egyre könnyebben lett úrrá rajtuk. Napközben együtt gyakoroltak,

Kavics igyekezett megtanítani mindent, amit csak tudott, sokat harcoltak, Dávid megtanult hangtalanul lépkedni, ugrani, a karmait használni, vagy legalábbis jó úton haladt afelé, hogy egyszer majd tökéletesen tudja alkalmazni a technikákat. Kavics sokat mesélt neki arról, hogyan tudja használni új képességeit, hogyan tudja megkülönböztetni az egyes élőlények jeleit, hogyan tudja felismerni az érzelmeket akkor is, ha nem látja az illetőt és mindezt hogyan tudja felhasználni harc közben. Gyakorlás közben néha meg kellett állniuk, mert a harc akaratukon kívül átfordult játékos birkózásba. Általában Dávid kezdeményezett és Kavics soha nem állt ellen, élvezettel vetette bele magát a játékba. Már biztos volt abban, hogy Dávid tökéletes társa lesz, egyszerre volt erős és gyenge, fiús, harcias, mint egy igazi vámpír és ugyanakkor gyengéd és lányos, pont olyan, mint amilyennek megismerte.

Esténként kiültek a ház elé, nézték a csillagokat és beszélgettek. Rendszerint Kavics mesélt, régi kalandjairól, azokról, akikkel találkozott. Dávid mindent meg akart tudni a vámpírokról, új családjáról. Azt gondolta, mint a régi egyiptomiaknak, nekik is megvan a saját mondaviláguk, istenük, de Kavics kiábrándította. Dávid némiképp csalódottnak tűnt, amikor megtudta, hogy a vámpírok nem hisznek istenben. Némelyikük, talán régi életéből adódóan soha nem tagadta meg teljesen a vallást, de soha nem gyakorolták. Egyetlen vámpír volt, akire felnéztek és akit tiszteltek, ő volt Quassian.

– Ki volt ő?

– Senki sem tudja, kicsoda volt. Talán ő volt az első vámpír, talán nem. Azt mondják, a legnagyobb harcos volt, járta a világot és mindenhol tanítani próbálta az embereket, azt akarta, hogy fogadjanak el minket, ismerjenek el és ne féljenek tőlünk. Ha megöltek egy vámpírt, felkutatta a gyilkosokat és megölte őket, amennyiben nem tudták megindokolni, miért tették.

– Hogyan lehet megindokolni egy gyilkosságot?

– Ha egy vámpír már nem ura az ösztöneinek, akkor valóban veszedelmessé válik az emberek és saját társai számára is. Ebben az esetben az Angyalok, akiknek a rendjét szintén ő hozta létre, megkeresték az illetőt és megölték. Ha azonban egy vámpírt ok nélkül öltek meg, Quassian személyesen állt bosszút. A vámpírok tisztelték őt, az emberek egy része szintén, de sokan gyűlölték, mert azt gondolták, kényszeríteni akarja őket arra, hogy kedveljék és elfogadják a vámpírokat és azt akarja, hogy előbb-utóbb a vámpírok kerekedjenek felül és elfoglalják az emberek helyét. Ez persze nem volt igaz, de a gyűlölködők ezt nem látták be. Csapdába csalták Quassiant és megölték, a testét megégették, fekete rongyokba tekerték és elásták. Miután meghalt, az Angyalok őrizték a sírját. A monda szerint pontosan három hét múlva Quassian felkelt a sírjából és azt mondta a két őrnek, hogy ezentúl az Angyalok vigyázzák a rendet a világban, neki már letelt az ideje. Aztán elment, soha többé senki nem hallott róla. Másnap az őrök felásták a sírt, de az üres volt. Quassian elment. Senki nem tudja már, hol volt a sír, azt sem tudjuk, mi igaz ebből az egészből. Vannak, akik el sem hiszik ezt az egészet és vannak, akik abban hisznek, hogy Quassian itt jár körülöttünk és vigyáz ránk.