Holdfény (befejezett)

Május 11., kedd - II.

Az út a kórházig viszonylag eseménytelen volt. Kavics a hátsó ülésen ült, ott kényelmesebb volt és jobban el tudott merülni a gondolataiban. Nem volt biztos önmagában és ez nagyon kényelmetlen volt számára. Azt akarta, hogy Dávid meggyógyuljon és újra olyan legyen, mint volt, de Alene szavai azóta is kísértették. Gergőt annak idején átváltoztatta, őt is azért, hogy ne kelljen meghalnia vagy nyomorékon élnie. Akkor azt hitte, minden rendben lesz, de nem így történt. Nagyon kellemetlen bevallania, de csakugyan magára hagyta a fiút. Hogy miért? Nem is tudja. Talán mert amikor elmúlt a varázs, már nem tűnt olyannak, akivel együtt tudott volna élni. Gergő más volt, egészen más, mint ő. Ezért szeretett bele és ezért akarta magával vinni, de amikor már átváltozott, Kavics kénytelen volt beismerni, tévedett.

Vajon ez fog történni Dáviddal is? Amennyire vissza tudott emlékezni, Gergő csak külsőre emlékeztet rá, Dávidban érzi az erőt, amely valahol ott szunnyad benne, de képtelen előhívni. Gergőnél erre nem emlékezett. Dávid bosszút akar állni, Gergő csak menekülni akart. Vajon ennyi különbség elég ahhoz, hogy most minden másképp történjen?

A kórház épülete előtt megálltak, Kavics kinyitotta a szemét. Kiszálltak a kocsiból, Andrea magához vette a szükséges csomagokat, Kavics csak a kardját hozta, semmi mást. Bementek a kapun, végig a folyosón, a pultnál a nővérek nem akarták beengedni Kavicsot, de Andrea végül is rávette őket. Kavics elismerősen pillantott rá, ő már elindult volna befelé és aki utánamegy, az nagyon csúnyán végezte volna.

A nővérek zöldes színű, hátul megkötős köpenyt adtak rájuk, Kavics külön kapott egy sapkát és maszkot, csak így engedték be. Mindkettőnek gusztustalan gyógyszerszaga volt, a fiú fintorgott, de nem akart botrányt, felvette őket. Bevitték őket a szobába, ahol Dávid feküdt. Kavics mélyeket lélegzett, amikor elhúzták a függönyt. Andrea belépett a függönyök által határolt részbe, Kavics egyelőre kint maradt és várt. Körülnézett. A hely steril volt, nem csak abban az értelemben, ahogy egy intenzív osztálynak sterilnek kell lennie, Kavics egyszerűen élettelennek találta, hiányzott belőle valami, ami miatt egy helyet élőnek nevezhet.

Számára a kórház ismeretlen terület volt, hiszen amióta Vasquez átváltoztatta, soha nem volt beteg, soha nem sérült meg komolyabban és ha mégis szüksége lett volna kórházi segítségre, akkor sem mehetett volna egyikbe sem, ahhoz ő túlságosan más volt. Egy egyszerű vérvizsgálat nagyobb bajba sodorhatta volna, mint két fegyveres támadó, egy alaposabb kivizsgálás után pedig valószínűleg minden orvosi lap az ő képével lenne tele. Eszébe jutott, hogy soha nem kérdezte meg Vasquezt, voltaképpen mitől is mások ők és ő sem magyarázta el soha. Egyszer majd talán kideríti.

A függöny másik oldalára koncentrált, érezte Andrea energiahullámait és Dávidéit is, utóbbiak gyengék voltak és szinte teljesen hasznavehetetlenek, nem hordoztak semmiféle információt, nem árulkodtak érzelmekről és ez nagyon aggasztotta Kavicsot. Ilyesmit érzett a többi ágy felől is és ez rossz jel volt. Ha hitt volna egy istenben, most talán hálát adott volna neki, hogy ő sosem kerülhet ilyen helyzetbe, de csak sóhajtott egyet. Andrea néhány perc múlva kijött és intett Kavicsnak, hogy menjen be. A fiú nagy levegőt vett és bebújt a függönyön. Dávid az ágyon feküdt, feje alatt nagy párna, arcán két-három barnás seb és egy véraláfutás. Sápadt volt és sovány, szeme alatt fekete foltok. Egyik karján kötés, a másik úgy hevert mellette, mintha nem is hozzá tartozna. A fiú őt nézte és Kavics hátán végigfutott a hideg attól a nézéstől. Most már érezte Dávid energiahullámait, de mintha egy másik ember felől érkeztek volna.

– Szia! – mondta és megpróbált mosolyogni, de tudta, hogy nem fog sikerülni. Dávid nem válaszolt, csak nézte. Kinyitotta a száját és mondott valamit, de nem jött ki hang a torkán. Kavics nem értette, mit akar, Dávid megismételte. Két szó volt, két egyszerű szó: ölj meg!