Holdfény (befejezett)

Május 11., kedd - I.

Negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom... százhatvan, százhatvanegy, százhatvankettő, megvannak az álmennyezet kazettái. Remek. Épp, ahogy félórával ezelőtt. Semmi sem változott. Felnézett az infúziós állványon lógó üres palackra. Valamilyen könyvben azt olvasta, ha levegő kerül az infúziós csőbe, megáll tőle a szíve. Bárcsak képes lenne rá, hogy lerántsa az állványt. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egy mozdulattal magára rántja, kitépi a palackból a csövet és belefúj, aztán csak várja, hogy vége legyen. Vajon fáj, amikor az ember szíve megáll? Legalább ezt is megtudná.

Reggel, amikor megjött a nővér és mellételepedett, hogy megetesse, félrefordította a fejét. A nő próbálkozott párszor, kérdezgette is, hogy mi a baj, de Dávid csak nézett rá és arra gondolt, hogy lehet valaki ekkora barom. Vajon miért nem eszek, te hülye kurva? Itt fekszik már ki tudja, milyen régen, képtelen arra, hogy az orrát megvakarja, még megszólalni sem tud és akkor ez a hülye picsa itt kérdezősködik. Ha képes lenne bármire, már régen megölt volna pár embert, többek között ezt az idióta picsát, aztán az öreg orvost, aki mindig olyan kedves vele, de ő pontosan tudja, hogy hazudik neki.

Még hogy minden rendben lesz! Persze... azt hiszik ezek, hogy teljesen hülye vagyok? Hogy csak azért, mert nem tudok válaszolni, nem is fogom fel, ami körülöttem történik? Itt fekszik, meg sem tud mozdulni, ezek itt beszélték meg, hogy a gerincének annyi, nyomorék marad egész életére, de vigyorognak rá meg dicsekednek, milyen jól sikerült a kézműtétje, összerakták a csontjait. Hát nem nagyszerű? De, baszd meg, kurvára az, most majd a szépen összerakott kezem fog ott lógni mellettem, mint egy darab rongy. Akár le is vághatták volna... azt talán még érezném is.

Vajon meddig bírja? Az orvosok mosolyognak, de anyja arcán pontosan látja az igazságot. Látja, hogy sápadt, fáradt, de csak jön, hordja be neki a kaját, átöltözteti, leül mellé, megfogja a kezét, amiből persze semmit nem érez és mesél arról, milyen napja volt. Néha jó, hogy itt van, néha azt kívánja, bár menne innen és vissza se jönne soha többé. Nem akarja látni, ahogy az ő élete is tönkremegy. Neki már mindegy, ő már csak egy darab hús, akivel szépen kell beszélni, mert hiszen beteg, de anyja miért csinálja? Azért, mert szereti? Ha szeretné, megfogná a párnát és addig szorítaná a fejére, amíg meg nem döglik végre. De nem teszi. Pedig olyan jó lenne meghalni. Talán ha Kavics visszajön...

Talán. Már nem is tudta, várja-e. Mi változhat? Ha visszajön, egyáltalán érdekelni fogja az ő sorsa? Kell-e majd neki egy nyomorék? Talán vámpírt csinál belőle? Valószínű... majd tolókocsival jár vadászni. Miért nem tudok megdögleni? Valamelyik nap meghalt mellette egy öregember. Már napok óta hörögve szedte a levegőt, a nővérek suttogásaiból sejteni lehetett, hogy nem sokáig húzza. Valamikor éjszaka kezdett el sípolni a gép az öreg feje fölött. Dávid azt várta, hogy mindenki rohanni fog, mint a filmekben, orvosokat hívnak, gépeket hoznak és egyáltalán, minden olyan lesz, ahogy azt elképzelte, de csak egy nővér jött oda, lekapcsolta a gépet, aztán elment. Nemsokára egy orvos is jött, majd még egy, valamit csináltak, halkan beszélgettek egymással, aztán elmentek. Az öregember még órákig ott feküdt, aztán jött egy kocsi és elvitték. Dávid őszintén irigyelte az öreget.

Csoda. Erre az egyre várt, más már úgysem segíthet. Bárcsak tudna beszélni. Talán meg kellene próbálnia. Nagyon halkan megpróbálta kimondani egyetlen vágyát, de érezte, hogy nem sikerül, mintha nem is lennének hangszálai. Az orvos azt mondta, hogy majd visszajön a hangja, de ez lehetett akár hazugság is. Majd Kavics mindent megold. Ő tudja, mit kell tenni. Már ha visszajön egyáltalán. Megígérte és ugyan miben bízhatna, ha nem ebben az ígéretben? Milyen lehetősége marad még? Várja meg, amíg rendbe jön a keze és végezzen magával? Hogyan? Amikor még arra sem képes, hogy... lehunyta a szemét. Micsoda szégyen!

Amikor bejön a nővér, hogy kicserélje a pelenkáját, üvölteni tudna a dühtől, a szégyentől, legszívesebben elkergetné! Egy idegen ember vetkőzteti, megérinti ott, ahol még soha senki és neki tűrnie kell. Van olyan nővér, aki nagyon kedvesen elmagyarázza neki, hogy nincs miért szégyenkeznie, most beteg és ilyenkor ez természetes, de nem, nem, bassza meg, ez nem természetes! Miért nem képes már megdögleni, miért nem képes rá? Időnként, ha már nem bírta tovább, lehunyta a szemét és mondogatta magának: dögölj meg, dögölj meg, miért nem döglesz már meg, MIÉRT NEM DÖGLESZ MÁR MEG? Legtöbbször sírva fakadt és csak feküdt, érezte, hogy az arcán oldalt folynak lefelé a könnyek, bele a fülébe és ezt is gyűlölte, de ez ellen sem tudott tenni semmit.

Az ilyenek, mint én, általában megőrülnek, nem? Talán jobb is lenne, ha már nem tud véget vetni az egésznek. Vajon mire gondolnak az őrültek, gondolnak-e egyáltalán valamire? Amikor régen bedöglött a tévéjük, hiába kapcsolták be, semmit nem csinált, vajon ilyen lehet őrültnek lenni? Csak él, de nem gondol semmire, még azt sem fogja fel, hogy él? Bárcsak ki tudná kapcsolni az agyát! Akár végleg is. Honnan fogom tudni, hogy megőrültem? Vagy már azt sem veszem észre?

Mi lesz vele egy hét múlva? Egy év múlva? Lassan felnő, szőrösödni kezd, lesz bajusza, szakálla és ugyanúgy fog feküdni, mint most és azt sem érzi, ha valaki szétveri rajta a széket. Felléphetne vele a cirkuszban, talán odakötözhetnék a kerékhez és a késdobáló rajta gyakorolhatna, remélhetőleg egyszer eltéveszti. Vagy ráeshetne a fejére ez a gép, ami állandóan sípol meg pittyeg itt fölötte a polcon. Jó nehéz lehet, biztos beszakítaná a koponyáját.

Kavics... miért gondol folyton rá? Most már abban sem volt biztos, hogy létezett. Kiugrott az ablakon és nem halt meg. Vámpír. Ő meg egy barom, amiért elhiszi. Talán tényleg jobb lenne, ha végre meghalna. Ha meg is jönne Kavics, csak annyit tegyen meg, hogy megöli és végre minden rendben lesz.

Pedig olyan jól indult, még ő is elhitte, hogy lehet másképpen élni. Az első napok bíztatóak voltak. Talán tényleg lehetett volna másképpen. Ha majd jön Kavics, megmondja neki, hogy miután őt megölte, keresse meg azokat, akik ezt tették vele és őket is ölje meg. Lassan. Nagyon lassan. Milyen kár, hogy ő akkor már nem lehet ott. De a tudat, hogy ők is megdöglenek, talán boldoggá teszi majd arra a kis időre.

De mit tehet? Vár és vár és vár, amíg nem történik valami. Tegnap leszedték a szeméről a kötést. A világ már nem féloldalas. Remek. egyre egészségesebb leszek, csak éppen semmire nem megyek vele. Hogy is vannak azok az izék ott az álmennyezeten? Egy, kettő, három, négy, öt...