share • h.s • (Befejezett)

/ nyolc /

//lilo devlin//

Tizenhárom. Tizenhárom nap és tizenkilenc óra telt el azóta, hogy elraboltak minket és még mindig senki se jött értünk.

Egész nap egy pincében rohadunk, poros földön alszunk és napi egyszer kapunk inni és enni. Máris kifogytam a nadrágomból, úgy lötyög rajtam, hogy akárhányszor felállok, félek, hogy csak úgy simán lecsúszik a lábamon.

Sötét van, viszketek mindenütt, ugyanis fürödni is csak egyszer visznek ki egy héten. A fejem fáj a folyadékhiány és meleg, valamint elhasznált levegő miatt, a hátamba szintúgy hasogat a földön alvástól.

Én viszont csak egy voltam a tizenkét emberből, akik ugyanilyen problémákkal küszködtek, mint én.

Nem kívánnám senkinek sem, hogy valami ehhez hasonló történjen vele, még annak a személynek sem, aki történetesen megérdemelné. Mondjuk, ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások felett és eldöntsem, mit érdemelnek meg és mit nem?

Főtt krumpli volt az egyetlen, amit napok óta eszünk, és ha nem ez lenne napi szinten az egyetlen táplálék, amit a szervezetembe juttatok, akkor már biztosan besokallt volna tőle a gyomrom. Mindenesetre megutáltatni már sikerült nekik velem a krumplit.

Nekik. Fogalmunk sincsen, kik azok a 'nekik' és ettől csak rosszabb az egész. Az emberek saját magukat hibáztatják, pedig senki sem láthatta előre, hogy elrabolnak majd minket. Nem tudjuk, kik állnak az elrablásunk mögött, nem tudjuk, mit akarnak tőlünk, nem tudjuk, mit akarnak vele elérni, nem tudjuk, elérték –e már egyáltalán azt amit akartak és nem utolsó sorban nem tudjuk, hol vagyunk.

Oh, majd elfelejtettem. Azt sem tudjuk, hogy jönnek –e értünk valakik, vagy le lettünk tudva, mint eltűnt személyek.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem negatív gondolataimat, aztán Katiere néztem, aki jóízűen falatozta a krumpliját. Szerencsére nem szólta meg, hogy csendben vagyok, pedig ők végig beszélgettek az orrom előtt Harryvel. Nem is vont bele a beszélgetésbe és kérdést sem tett fel nekem, ezért pedig hálás voltam, noha kétlőn hiszem, hogy direkt csinálta volna.

Mindenesetre nem akartam, hogy feltűnjön neki, hogy csendben vagyok, vagy hogy elgondolkoztam. Igazából csak azt nem akarom, hogy kitalálja a gondolataimat.

- Hey, nem akar valaki egy kis krumplit adományozni nekem? – ütközött hátulról a fülemnek az ismerős, barátságos hang, nem sokkal később pedig a két oldalamon találtam Martint és Davet.

A két sráccal pár napja barátkoztunk össze, mikor is megálltak mellettünk, majd leszólították Harryt. Dave váltig meg volt győződve róla, hogy ismeri Harryt, míg Martin folyton elnézést kért barátja nevében és azzal viccelődött, hogy az itt lét totál kikészítette az idegeit.

A poén az egészben az volt, hogy míg Harry azt hitte, hogy énekesi karrierje miatt ismerték fel, Dave egyszerűen csak játszotta az agyát és úgy tett, mintha tényleg ismernék egymást. Mindenesetre jól szórakoztunk rajta, a két fiú egy kis jókedvet csempészett mindhármunkba és napok után végre volt pár óra, amikor is nem arról beszéltünk vagy éppen agyaltunk, hogy mikor jönnek minket megmenteni.

Katie arcára is rögtön széles vigyor kerekedett, amint a srácok mellénk csapódtak és az se tudta éppenséggel elkerülni a figyelmemet, hogy mindegy mit mondott Dave, fél szeme mindig Katien volt és arra várt, hogy a lány vele együtt nevessen a poénjain.

Davnek és Martinnek viszont nem csak azért voltam hálás, mert Katiet feltudták vidítani, hanem azért is, mert Harry hangulata is csak jó volt, ha a két idióta a társaságunkban tartózkodott. Lényegében olyan volt, mintha Harryt és Katiet is teljesen kicserélték volna, engem pedig lenyűgözött, hogy a két idegen milyen hatással volt rájuk.