share • h.s • (Befejezett)

/ tizennyolc /

//harry styles//

A vér lassacskán csorgott a lábam felé.

Tekintetemet nem tudtam elszakítani Katie testétől, mely élettelenül feküdt a padlón. Tompán hallottam Lilo sikítását, a szemem sarkából láttam, ahogy a tag, aki lelőtte Katiet megfordul és egyszerűen kisétál a szobából.

Mintha mi sem történt volna.

A kezek, melyek eddig a vállamat nyomták hátra a falnak, eltűntek rólam, aztán eloldották a kötelet, mely hátul összefogta a csuklóimat. Erőtlenül hullottak előre a kezeim magam mellé, a látásom teljesen elhomályosodott, és csak azután láttam újra élesen, mikor kibuggyantak az első könnycseppek a szemeimből.

Lilo térdelt Katie mellett, teljes testével ráborult és csak rázkódó vállait, valamint barna hajzuhatagát láttam. Fülemben keserves zokogása visszhangzott, és ez jobban fájt, mint bármi más.

Ami bennem uralkodott akkor, meg sem közelítette a fizikai fájdalmat.

Az egyik pillanatban úgy éreztem, mintha egy élest kést döftek volna a mellkasomba, pontosan bele a szívem közepébe. A következőben pedig olyan volt, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről és nem tudtam eldönteni, hogy melyik volt a rosszabb.

Lassan megmozdultam, majd Lilohoz másztam, kezeim remegtek, ahogy kinyújtottam felé. Vállára csúsztattam, aztán lehajoltam hozzá, míg a másik kezemmel is átöleltem rázkódó testét. Magamhoz szorítottam, fejemet a nyakába temettem, és hagytam, hogy a meleg könnyek végigszánkázzanak az arcomon, aztán Lilo bőrére hulljanak.

Mikor erősebben tört rá a zokogás, én is mindig erősebben szorítottam magamhoz, és hiába kellett volna őt csitítanom, megnyugtatnom, elhúzni Katie testétől, nem tudtam összeszedni az erőmet hozzá.

Percek teltek el, talán órák, de még az is lehet, hogy napok. Az idő múlt, a könnyeink viszont nem apadtak el, ahogy a fájdalom a mellkasunkban sem szűnt meg létezni.

/

Pár nappal később

Csendben ültünk a földön, a lábaim előre voltak nyújtva és félelmetesen vékonynak tűntek a fekete farmerben. Cipőimen fekete foltok éktelenkedtek a sok portól, amint hazaérek, biztosan a kukában végzik majd.

Jól esett ilyen egyszerű gondolatokkal elterelni a figyelmemet, így próbáltam minél lényegtelenebb dolgokra gondolni. Például, hogy a kinti fák sötét árnyékot vetnek a velünk szemben lévő falra. Vagy hogy a hűs szellő, mely az üveg nélküli ablakokon áradt be, felkapta a pólóm szegélyét és meglebegtette a levegőben. A fullasztó meleg után, éppen ideje volt már egy kis szellőnek, habár ez sem volt hideg, mindinkább meleg.

Ölemben Lilo ült oldalasan, lábait felhúzva pihentette a padlón, míg vállával és a fejével a mellkasomnak dőlt. Kezei a térde és a mellkasa között pihent a combján, az enyéim pedig a teste köré voltak fonva, hogy egy szoros ölelésben tudjam tartani őt.

Állam a feje búbján pihent, jobb kezemmel a karját cirógattam, míg a másik kezem az ő ölében volt, és hagytam, hogy az ujjaimmal játsszon.

Tekintetem az árnyékokról az elsötétedett vérfoltra tévedt, mely a lábaimtól pár centiméterre éktelenkedett a földön. Nem láttam a színét, hiszen sötét volt, de a gyér holdfénynél még éppen hogy kitudtam venni a körvonalait.

Lehunytam a szemeimet, majd összeszorítottam azokat, ezzel viszont csak azt értem el, hogy egy meleg krokodilkönny csorduljon végig az arcomon és essen le Lilo hajára.