share • h.s • (Befejezett)

/ huszonegy /

//lilo devlin//

Egy pár hónap elteltével...

Végigvezettem a tekintetem a lakáson, amint beléptem a bejárati ajtón. Egy nagy sóhaj hagyta el a számat, majd becsuktam magam mögött az ajtót és lábaimmal lerúgtam a csizmáimat.

Elhúztam a sálamat a nyakam elöl és a kabátomat is lecipzáraztam, míg bentebb sétáltam a nappaliban. Minden ugyanúgy nézett ki, mint mikor legutóbb jártam itt és ez csak növelte a fájdalmat a mellkasomban.

Bármit megadtam volna, hogy a kanapén Katie ruháit lássam, vagy a kis asztalon a tollait, ceruzáit, jegyzeteit és füzetét, forgatókönyvekkel karöltve.

De még azért sem haragudtam volna, ha a tévét bekapcsolva felejtette volna, vagy ha a konyhában, a kagylóban piszkos tányérok és edények tornyosodnának.

Ehelyett mindent tiszta volt, csendes és üres. Azóta ilyen üres volt, mióta négy hónapja elindultunk innen Washingtonba.

Ledobtam a táskámat a kanapéra, majd az ajkamat marcangolva befordultam jobbra a folyosóra. Tekintetem Katie szobájának az ajtajára csúszott, végül csak gyorsan tovább mentem a sajátomhoz és benyitottam oda.

Állott levegő csapott szembe, így hát az első dolgom volt elhúzni a függönyöket és kinyitni egy kicsit az ablakot, hogy kiszellőzzön a szoba.

Ezután rögtön a gardróbszekrényem felé fordultam és az ajtaját elhúzva turkálni kezdtem a ruháim között. Közben próbáltam a gondolataimat Katieről egy kis időre mellőzni és inkább a szekrényem tartalmára koncentráltam.

Semmi kedvem nem volt ruhákat keresgélni, utána pedig a színházba menni, A Nyomorultak utolsó előadására. Katie halála óta körülbelül mindenhez így állok hozzá, és bár tudom, hogy ez rossz és össze kellene szednem magam, nem igazán megy.

A hiánya felemésztő, egy hatalmas lyukat hagyott hátra maga mögött bennem és az életemben is. És bár ezt a lyukat próbálja Harry a lehető legjobban kitölteni, nem mindig sikerül neki és ez rendben is van. Hiszen az ember legjobb barátnőjét nem lehet csak úgy visszaadni, pláne ha az illető férfi.

Harry viszont nem egy olyan típus, aki feladja. Noha ez a tulajdonsága néha az őrületbe tud kergetni, egyúttal imádom benne, hogy ilyen. Hogy egyfolytában azt nézi, ami nekem jó, hogy mindig feltud vidítani, hogy mindig tudja, mit kell mondania, ahhoz hogy felhúzzon a földről. Szavakba önteni nem tudom mennyire hálás vagyok neki, amiért mellettem van, és nem hagyja, hogy a gyász a földbe tiporjon. Nem is tudom, mi lenne velem, ha ő nem lenne. És ez lehet kicsit nyálasan hangzik, és hogy a legtöbb ember csak forgatná a szemeit egy ilyen kijelentés után, tényleg így van.

Ő az egyetlen, aki átérzi a fájdalmamat, ő tudja, hogy mivel kell nap, mint nap megbirkóznom és csakis ő tudja, milyen nehéz nekem folytatni, mintha mi sem történt volna. Senki sem tudja elképzelni, hogy mit kell mindennap átélnem. A színházban, az utcán, itthon a lakásomban, elalvás előtt.

Senki sem érti azt a fájdalmat, ami Katie halála óta kitölt engem és próbál megmérgezni. És éppen ezért Harry az én személyes ellenszerem.

Megráztam a fejem, majd áttúrtam barna tincseimet, végül kihúztam egy világoskék farmert a sok közül. Választottam hozzá egy fekete melltartót, végül egy szintén fekete felsőt, melynek az anyaga átlátszó volt és vékony, függőleges csíkok húzódtak rajta.

Összehajtottam a nadrágot, aztán a felsőt is, és egymásra fektetve őket leraktam az ágyamra. Ezután összeszedtem pár dolgot a fürdőszobából, ami majd kellhet a sminkemhez, végül mindent a táskámba pakoltam és már készen is voltam.