share • h.s • (Befejezett)

/ kilenc /

//lilo devlin//

Az idő teltével, amit Harryvel töltöttem, rájöttem, hogy teljesen igaza volt, mikor félrehívott és szembesített azzal, hogy tudja, hogy össze-vissza hazudgálok nekik az állapotommal kapcsolatban.

Jól esett végre valakivel őszintén beszélgetni, attól nem rettegve, hogy mondhatok valamit, amit nem kellene, vagy amivel lelombozom a másik kedvét. Plusz azzal, hogy Harry magáról mesélt, én pedig újra és újra kérdéseket tehettem fel neki, amiket aztán őszintén megválaszolt, teljesen elterelte a figyelmemet.

Találtam valami megnyugtatót a hangjában és csak hosszas töprengés után jöttem rá, hogy mi volt az benne, ami ennyire eltudott lazítani. A hangja kicsit mély volt és érdes, lassan beszélt és látni lehetett rajta, hogy akármit mesél, olyan mintha jelenleg is átélné a pillanatot. Arról nem beszélve mennyit viccelődött és folyton megnevetetett.

És pontosan ezek miatt emlékeztetett annyira az édesapámra.

- Min gondolkozol? - kérdezte mosolyogva, mire felkaptam a fejemet, majd rápillantottam és az alsó ajkamba harapva, bűnbánóan néztem rá.

- Ne haragudj, elbambultam – kértem elnézést. – Tudod, nagyon emlékeztetsz valakire és próbáltam, rájönni, hogy kire.

- És kitaláltad már?

- Igen – feleltem halkan, miközben a fogaimat újra az alsó ajkamba mélyesztettem. – Lehet furcsán fog hangzani, de az apukámra emlékeztetsz.

- Az édesapádra? Miért pont ő rá? – kérdezte meglepődötten.

- A hangod hasonlít az övére. És olyan lassan beszélsz, akárcsak ő. Néha, mikor felhív, nekem pedig nincs időm csevegni, leszoktam azzal rázni, hogy írja le üzenetben, amit akart, aztán mikor órákkal később látom, hogy írt, mindig úgy elszégyellem magam, mert szinte látom magam előtt, ahogy pötyög a telefonján és olyankor úgy rám tör a hiányérzet. Aztán persze mindig visszahívom, és beszélgetünk, csak tudod mikor próba közben hív, vagy fellépés előtt olyankor nincs időm. Nem tudhatja mindig, hogy mikor mit csinálok, szóval általában rosszul időzít – meséltem teljesen elmerengve, az arcom fájt a mosolygástól, a torkomba akaratlanul is egy gombóc növekedett és sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a képet, amint apu orrán a szemüvegével lassan pötyög azokkal a virsli ujjaival az érintőképernyőn. – Ha kikerülünk innen, soha többé nem fogom félbeszakítani és lerázni, hogy küldje el üzenetben, amit akart – fűztem hozzá teljesen elhatározódva.

Felkaptam a fejem, mikor valami meleget éreztem az arcomon, és ahogy felpillantottam Harryre, esélyem volt pontosan világoszöld szemeibe bámulni. Kezét az arcomra csúsztatta, és míg hüvelykujjával a könnyeimet morzsolta el, addig a többi ujjaival a bőrömet cirógatta. Észre sem vettem, hogy megkönnyeztem az emlékeimet, habár így már érthető az a nagy gombóc a torkomban.

- Néha a nővérem is rám szokott szólni, hogy térjek a lényegre, szóval teljesen átérzem édesapádat – mondta egy kis mosollyal az arcán, mire felnevettem, ő pedig leengedte a kezét és visszahúzta az ölébe.

- Elég szemetek vagyunk, nem igaz?

- Csak egy kicsit – tartotta fel a kezét, miközben a hüvelyk- és mutatóujjával egy icipici távolságot mutatott. Újfent felnevettem, ami végül szipogásba torkollott át, végül én is megtöröltem a kézfejemmel nedves arcomat. – Te és édesapád. Közel álltok egymáshoz, nincs igazam? – kérdezte, mire lekonyult a szám, noha aztán újra el is mosolyodtam, ahogy apura gondoltam.

- Igen. Újra meg újra olyan érzésem van, mintha a legjobb barátom lenne. És a soha nem létező bátyám. Meg az anyukám. Szóval egy csomó fontos személy él benne.