share • h.s • (Befejezett)

/ tizennégy /

//harry styles//

- Így visszatekintve az elmúlt két hónapra, sokkal hosszabbnak tűnik, mint ötven nap – találta ki Lilo a gondolataimat, amint egymás mellett, feküdve és a plafont bámulva feküdtünk a földön. A kezeim összevoltak kulcsolva a tarkóm alatt, a lábaim pedig teljesen kinyújtva pihentek a földön. Lilo hasonlóan feküdt mellettem, annyi különbséggel, hogy neki az egyik lába felvolt húzva, így a talpával a földet taposta.

- Szerintem is – értettem vele egyet csendesen, miközben próbáltam nem visszaesni a gondolataimból kreált kis világba. Nem akartam magamat újra hiú reményekbe ringatni, önmarcangoláshoz sem volt kedvem és abba sem akartam belemélyedni, hogy mennyire hiányzik anya, Gemma és Robin.

- Hiányzik apa. Meg a színház. Meg a szövegtanulás. Milyen jó is lenne, ha itt lenne egy szövegkönyvem és olvasgathatnék. Mondjuk, ahhoz fény is kellene – Lilo látszólag nem akart leszállni a „hiányzik" témáról, de nem szakítottam félbe, hiszen reméltem, hogy azzal, hogy beszél, eltudja terelni a gondolataimat.

- Mesélj a színházról – kértem, mire megmozdult mellettem és pár pillanat múlva a tekintetét éreztem az arcomon. Én viszont nem mozdultam meg, csak továbbra is bámultam a sötétségbe.

- Mit meséljek róla? – kérdezett vissza.

- Bármit. Ami eszedbe jut.

- A legutóbbi szerepem egy tinédzser lány volt, akit letartóztattak – osztotta meg velem, nekem pedig egy kis mosoly csúszott az arcomra, miközben a szemeim előtt elképzeltem Lilot a színpadon állva. – Én voltam a gonosz mostohatestvér, szóval mikor valami szemétséget csináltam, vagy mondtam, mindig hallani lehetett a közönségből a cüccögéseket, meg horkantásokat. Elég vicces volt.

- Tényleg? Felhallatszódott? – kérdeztem vissza még mindig mosolyogva.

- Aha. Volt, hogy csak ülnöm kellett a színpadon és figyelnem az előttem történő eseményeket, szóval olyankor egy kicsit mindig jobban oda tudtam figyelni a közönségre.

- Sokszor alakítasz negatív karaktert? – tettem fel az újabb kérdésemet.

- Um, megesik, igen. Nem elég gyakran, de ha van esélyem rá, akkor mindig kipróbálom magam egy másik bőrben. Vannak színészek, akik szeretik a megszokott imidzsüket fenntartani, én viszont mindig valami újra vágyok, úgy hogy a rendezők és forgatókönyv írók mindig figyelembe szokták venni, hogy mihez van éppen kedvem.

- Gondolom ebben Katienek is sok segítsége van.

- Nem igazán. Úgy értem nem szokott nekem titokban szólni, hogy „Hé, figyelj, lesz egy nagyon jó darab, pályáznod kéne a főszerepre!" mert nincs értelme versengeni. Minden kollégámmal nagyon jól kijövök, úgy hogy eltudjuk fogadni, ha egy ideig csak egyikünket éri nagyobb reflektorfény.

- Az jó. A jó légkőr sokat segít a munkán, plusz te is szívesebben jársz dolgozni és a nézők is minél profibb munkát kapnak ki.

- Mmm, látom te is tapasztalatból beszélsz – mondta, hangjából kihallottam, hogy mosolyog. – De egyébként akkor is nagyon szívesen járnék dolgozni, ha nem így lenne. Nem vagyok egy nagy haragtartó-veszekedős típus, inkább ráhagyom az illetőre a dolgot, ha vitázok valakivel.

- Katievel szoktatok veszekedni?

- Nem. Azt hiszem még egyszer sem vesztünk össze komolyabban, mióta ismerjük egymást. Persze van, mikor befeszülök rá, vagy ő én rám, de azt mindig betudjuk egy rossz napnak, szóval semmi komolyabb.

- Mindig együtt dolgoztok? Úgy értem, amelyik darabban benne vagy, abban ő is?

- Nem mindig. Oké, az esetek többségében talán, de vannak olyan darabok is, amiben én nem veszek részt, vagy fordítva. De még így is folyton látjuk egymást.