share • h.s • (Befejezett)

/ tizenhárom /

//harry styles//

Egy felől hihetetlen volt, hogy már novembert írunk, másfelől viszont egyáltalán nem lepett meg. Pedig ez a több mint egy hónap, amit itt töltöttünk el, éveknek tűnt.

Fogalmam sem volt róla, hogy a hatóságok vajon keresnek –e minket, és bár kétlem, hogy anya, Gemma vagy bármilyen családtagom, barátom belenyugodott volna abba, hogy eltűntem, mégis olyan könnyen eltudtam képzelni, hogy a rendőrség csak úgy feladta a keresést.

Hiszen a föld alatt vagyunk fogva tartva, repülővel hurcoltak minket el, és ki tudja, hogy a világ melyik részén fekszünk. Elég nehéz nem feladni a reményt, a két héttel ezelőtt történtek után pedig még inkább.

Az elmúlt héten arra a következtetésre jutottam, hogy Dave halálát soha sem fogom tudni feldolgozni, hiszen vastagon bűnösnek érzem magam benne. Noha Lilo szavai valamennyire észhez téríttettek és az is nagyon sokat segített, hogy ott volt nekem, mikor a legrosszabbul éreztem magam.

Hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, megvigasztalt, utána pedig felvidított, én pedig közben azt kérdeztem magamtól, hogy mivel érdemeltem ki a törődését? Néha már-már úgy tekintettem rá, mint az őrangyalomra, hiszen gondoskodott rólam, hozott nekem enni és inni abból, amit a többiek dobtak össze nekünk, beszélgetésre és mosolygásra bírt és nem hagyta, hogy a gyász és a bűntudat az őrületbe kergessen.

Lilo tényleg maga volt a földre szállt angyal, és ha ez nem lenne elég, meggyőződésem volt, hogy Robin küldte őt, hogy vigyázzon rám a rossz időkben is.

Mostanában egyre többet kell gondolnom a szeretteimre, akik otthon várják, hogy bármilyen hírt halljanak rólam, és minden egyes eltelt nappal, egyre csak elkeseredettebbek és elkeseredettebbek lesznek. Bele se merek gondolni, hogy anya hogyan érezheti magát, hogy milyen gondolatokkal kell nap, mint nap megbirkóznia. Nem tudjak, hogy hol vagyok, nem tudja, hogy jól vagyok –e, sőt nekem az ő helyében még az is átfutna az agyamon, hogy egyáltalán él –e még.

Ugyanakkor ismerem anyát, és nagyon erős, szóval nem hiszem, hogy egy percre is hagyja magát elbizonytalanítani. Biztos vagyok benne, hogy nem adja fel a keresésemet, ahogy a reményt sem, hogy egy nap még hazatérhetek. Pontosan tudom, hogy Gemmával egymást támogatják, közben pedig egyikük sem tesz úgy, mintha megállt volna az élet.

Akkor se tettünk így, mikor Robin elhunyt. Földhez dobta mindhármunkat, de anya egy nagyon erős nő, és a példájára nevelt minket is. Egymást támogatva sikerült visszazökkennünk a szokásos hétköznapokba, és bár Robin természetesen még mindig nagyon hiányzik, és hiányozni is fog, napról-napra jobban voltunk. Mindannyian.

Ami rólam jelenhelyzetben egyáltalán nem mondható el és ennek oka csakis a bűntudat lehet.

- És? Te mit szeretnél csinálni, ha kikerülünk innen? Mire vágysz a legjobban? – lökött meg a kezével Katie, hangja bekúszott a fülembe és ezzel teljesen kirántott a gondolataim közül.

Igazából észre sem vettem, hogy elmerengtem, azt meg még jobban nem realizáltam, hogy miről beszélgettek a lányok és Martin, amíg én a kis saját világomban jártam.

- Umm, átölelni az anyukámat és a nővéremet.

- Oké, ez természetes, de aztán, hogy beszéltél a szeretteiddel és minden rendben van. Utána mi lesz az első dolgod? – kérdezgetett Katie, az én tekintetem pedig röviden Lilora siklott, mielőtt válaszoltam volna.

- Egy alapos zuhanyzás? Aztán pedig végigalszok legalább két napot.

- Ez sem rossz terv – biccentett Martin.